„Nem szeretnek itt bennünket”

Fiumei patríciusok II.

Mák Ferenc

2017. augusztus 22., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Kánya Emília a Réges-régi időkből (1998) című kötete tanúsága szerint, 1884 novemberében érkezett Lajos vejének a meghívására Fiumébe, és azonmód megtapasztalhatta azt az ellenséges magatartást, amely az olasz lakosság részéről irántuk megnyilvánult. Minden újonnan érkezőnek éreznie kellett, hogy a körülmények nem kedveznek az ott munkát, feladatot és tisztséget vállaló magyaroknak. Emília asszony szerint az ország gyöngyének tekintett kikötőnek „rémítő drága foglalatja” volt. A magyar állam milliókat költött a város és a kikötői forgalom fejlesztésére, de az olasz és a horvát lakosság rokonszenvét, szeretetét, igaz ragaszkodását nem tudta magának lekötni. „Nem szeretnek itt bennünket – írta egyik keserű pillanatában az emlékirat szerzője. – És valamint a családi élet legfőbb életképessége a családtagok egymáshoz való szeretetében rejlik, olyan nélkülözhetetlen fluidum ez az állami életben is. Bennünket itt megfigyelő, hideg, szeretet nélküli szemmel néznek, mi még most is idegenek vagyunk itt, akikből hasznot húznak, de egy csepp szeretetet sem adnak. Ez teszi bizonytalanná, félszeggé a mi embereink működését is – nem olvadunk össze egy nemes célért, egy magas eszméért, gyanakvó szemmel nézzük egymás lépteit, és mert nem tudunk szeretni, nem tudunk bízni és hinni sem.” Ilyen körülmények közepette a magyar tisztviselők többsége büntetésként élte meg a fiumei kihelyezését, amolyan száműzetésnek, ahol csupán a hivatali létrán történő emelkedés érdekében érdemes néhány évet eltölteni. Az idegenségnek és a szigorú egyéni érdekeknek ebben a sötét világában talán nem is lehetett igazi, szélesebb körű társasági életet élni. „Elvesztünk az olasz lakosság közt, akik nem jó szemmel néztek bennünket” – olvasható Kánya Emília egyik följegyzésében.

Az ellenséges indulatokkal dacolva a magyar hivatalnokok egy része azonban hamarosan szoros baráti közösséget alkotott. Nyirák Lajos számtanácsos a lakásán heti rendszerességgel adott esti fogadást barátainak és ismerőseinek, amelyen olyan szellemi kiválóságok jelentek meg, mint Fest Aladár főgimnáziumi igazgató, és a tanárok közül Szabó Samu, Körösi Sándor és Horváth József, de gyakori vendége volt a háznak gróf Zichy Ágoston fiumei kormányzó kegyelt embere, Fésűs Béla titkár is. Különösen szép ünnepet jelentett, ha a fővárosból régi ismerősök látogatták meg őket, közöttük Szász Károly a püspök, vagy báró Orbán Balázs, a daliás, szép sötétbarna ember, akinek „hosszú fekete szakálla olyan jól festett, aki mindig fekete, magyar ruhában járt, mintaképe egy rég letűnt, fekete vitéznek, olyan jó kedélyű kedves ember, nagy műveltséggel bíró, sokat utazott egyéniség” volt.

Kánya Emília

Kánya Emíliáékat hamarosan a leghívebb, legodaadóbb szeretettel vették körül a fiumei magyar patrícius családok. Közülük Fest Aladár gimnáziumi igazgató-tanárral és feleségével, Dunay Ilonával alakult ki a legmeghittebb barátság. Emília asszony nagyra értékelte mindazt, amit a tudós tanár a fiumei magyarság kulturális fölemelkedése érdekében tett. „Fest Aladár tudós ember – írta –, gondolkodásmódja nemes, nem alantjáró, törekvései humánusak, egy közönséges, lapos gondolat nem foglalt helyet az ő művelt lelkében. Szereti hivatását. A lehető legnagyobb színvonalra akarja emelni a gondjára bízott iskolát.” Legfőbb gondja akkoriban az egykoron jezsuita kolostorként szolgált főgimnázium épületének a felújítása volt. A mostoha körülmények ellenére számos történeti munkájában állított emléket a magyar Fiumének, közülük a Fiume kereskedelme a középkorban (1895), az Adalékok Fiume iskolaügyének történetéhez (két részben, 1900 és 1901), a Fiume (1906), a Fiume népesedési mozgalma Magyarországhoz való visszacsatolása óta (1912) és a Fiume a XV. században (1912) a legfontosabbak. Az összeomlást követően Fiume és Magyarország (1920) című munkájában ő siratta el a magyar kikötővárost.

A Fest családon kívül Szabó Samuékkal ápoltak baráti kapcsolatot. Szabó az állami gimnázium tanáraként került a városba, később azonban átlépett a Magyar Tengerészeti Akadémiára, a Nautikába. „Gyönyörű lakása van az új akadémiában – írta Emília asszony az egyik látogatása után –, anyagilag jobban áll, mint a többi tanár, szorgalmas, igyekvő ember, aki tulajdonképpen egyedül vezeti az akadémiát.” Igen közel állt még Emília asszony szívéhez Frankfurter Albert és családja. A férfi az Adria hajózási vállalat egyik igazgatója volt, „igen derék, széles körökben méltányolt, jeles szakember, akit most legutóbb megválasztottak a trieszti Lloyd-társaság vezérigazgatójának, ami nemcsak nagyon megtisztelő, de nagy jövedelemmel is járó hivatal”. Mellettük fölmerül még néhány név, amelyeket azonban elnyelt a történelem homálya. „Sok emberrel ismerkedtünk meg, sokakat szeretek is” – írta közvetlenül a halála előtt Kánya Emília a magyar Fiumének is emléket állító Réges-régi időkből – Egy 19. századi írónő emlékiratai című munkájában, amely szellemi kalauza is lehet a kikötőváros titkait kutató utazónak.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége