Székelykevén még mindig föllelhető a néhai közösségek otthonossága, hagyományai – amely tudást és élményt, példát és gyakorlatot ad ma is. Ezeknek a régi szokásoknak a szépségét és igazságát az adja meg, hogy átvészelték az időt. A Kiss Lajos Néprajzi Társaság Hagyomány, identitás, modernizáció címmel néprajzi terepmunkát szervezett Székelykevén egyetemi hallgatók számára, ahol többek között részt vettek az Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar, Szabadka tanító és óvodapedagógus hallgatói, valamint a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar és az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar néprajz szakos hallgatói.
A terepmunkát a társaság elnöke, Szőke Anna néprajzkutató szervezte, szakmai vezető Raffai Judit néprajzkutató volt, a munkát Fehér Viktor segítette. A csapat tagjai: Bakos Réka, Bodor Anett, Csuvárdity Tamara, Emesz Sára, Győrfi Marianna és Szalai Lilla.
Székelykeve megmaradt látása sajátos, messzi kötődésű burkaiban, a régi tevékenységek közül néhányat még napjainkban is használ. Ez az idő mélyéből hozott és hagyományozott öröksége.
Szőke Anna: – Mosolyog a falu, mosolygós emberekkel találkoztunk, akik minden alkalommal köszöntek és megkérdezték tőlünk, ismeretlenektől, Jól vannak? Nekem különösen megörültek, hiszen idestova 8-10 éve gyűjtöttem itt, Vajdaság legdélebbre fekvő szórványtelepülésén, emlegették is a helybeliek, visszatért a Szőke Anna. Rám jellemző, hogy szeretek olyan helyekre elmenni és elvinni csoportot, ahol a csoporttagok még nem jártak. Talán nincs is olyan település, ahol nem voltam még, és ezt a gyönyörű tapasztalatot szeretném másokkal is megosztani. Ilyen távoli helyekre nem igazán jutnak el a fiataljaink, még az idősebbek sem.
Ma már egyre nagyobb számban vannak jelen olyan fiatalok, akik gondját viselik e kincsesháznak, mert van hozzá anyatejjel szívott, gondoskodással örökített érzékük. Őket hallgatva valamennyien megpillanthatjuk az időtlenség szemét, de vajon az hogyan tekint ránk és mit mesél.
Fehér Viktor: – Igyekeztünk megmozgatni egy fiatal generációt, a vajdasági származású hallgatókat, meg azokat is, kiknek vajdasági kötődése vagy vajdasági kutatási témája van, ha éppen nincs, legalább lehetősége nyílik arra, hogy itt kutasson a jövőben. Ezek a célok mozgattak bennünket, és az egyetemisták, a jövendőbeli kutatók egy tömbből faragott közösségként léteztek a kutatómunkában. Ez a gyűjtés egy bizonyos állapotfelmérés is volt, szerettük volna látni, mely területek azok a néprajzon belül, amelyek jól kutathatóak, vagy hogy a jelenkor hogyan hatott a múlt eseményeire, hogyan formálta át a valamikori folklórt.
Raffai Judit: – Amikor megérkeztünk, nem ismertünk senkit. Nagyon sokan siettek a segítségünkre, többek között olyan varázsos egyéniségek, mint Márton Petronella tanító néni, Papp Mária, aki néprajzi gyűjtőmunkát is végzett a faluban és nem utolsósorban Dani Szabolcs, a szállásgazdánk fia. A kutatóink a lakodalmi szokásokat, a gyermekjátékokat, valamint a magyarok, bolgárok és szerbek együttélését vizsgálták. Székelykeve néprajzának nagy irodalma van, említsük meg Penavin Olga, Bodor Anikó, Ujvári Zoltán, Bartha Elek gyűjtéseit, itt élt Beszédes Valéria hatalmas meserepertoárral rendelkező mesemondója, Szőcs Boldizsár. A kutatás előtt összeállítottunk egy irodalomjegyzéket, abból készültünk fel a terepmunkára. Székelykevén viszont teljesen más kulturális jelenségekkel találkoztunk, mint amire számítottunk. Népmese, népdal, monda csak töredékében érhető tetten, viszont erősen jelen vannak a társadalom közösségi intézményei, a szomszédság, a beszélőközösségek, a népszokások.
F. V. – Először jártunk Székelykevén, a néprajztudomány hagyományos módszereivel, kopogtatással, érdeklődéssel próbáltunk nyitni az idősebb emberek felé, magunk készítettünk listákat arról, ki hol él, hova tudnánk bemenni, ki az, aki beszédes. Általában az egyik adatközlő vezetett el minket a másik adatközlőhöz. Óriási élmény volt számunkra, hogy az emberek kinn ülnek az utcán munkavégzés után, minden harmadik háznál van egy pad, ahol az utca lakói gyülekeznek. Ez viszont nagy előnyt jelentett, hisz ezek az emberek nyitottak voltak irántunk, az után pedig, hogy magyarul szóltunk hozzájuk, még inkább feloldódtak. Nem tekintettek bennünket politikai agitátoroknak, sem kereskedelmi utazóknak, hanem egyszerűen beszélgetőpartnereknek, akik érdeklődnek a falujuk iránt. Sötétedés után a fiatalok gyülekeztek, főleg a központban, az iskola előtt, mi kutatók csatlakoztunk hozzájuk, összebarátkoztunk, közel kerültünk a magatartásukhoz, az identitásukhoz, a székelységükhöz, a magyarságukhoz. Információkat is kaptunk tőlük a falu idős korosztályáról, a nagyszülőkről. Találkoztunk olyan fiatalokkal is, akik a közeljövőben vőfélyek és násznagyok lesznek, hozzájutottunk a hívogató szöveghez, az ételbeköszöntő vershez.
A kutatás célja, választ kapni arra a kérdésre, hogy miben és milyen mértékben tér el egymástól a régmúlt és a még megmaradt hagyomány, mi az, amit elvetettek, és mi maradt meg, vajon milyen formában.
Tamara Csuvárdity: – A székelykevei lakodalmi szokásokról gyűjtöttem, a szemináriumi munkám témája is ez volt, ezen belül az étkezésre összpontosítottam. Az idősebb adatközlők néha elkalandoztak, eltértek az adott témától, meséltek az életükről és a sorsukról is, ezek a történetek is érdekesek voltak, úgy éreztük, hogy bizalommal fordultak hozzánk. Ami újdonság volt számomra, hogy náluk nincsenek lakodalmi kalácsok, ami Bácskában gyakran kerül az asztalra, kiflit szoktak sütni, ezekkel várják a vendégeket. Ugyanolyan ételeket szolgálnak fel, mint mifelénk, ebben nincs különbség. Amiről viszont még nem hallottam, az a meleg pálinka, a cukrot pörkölik, ráöntenek egy kis vizet, amitől szószosabb lesz és pálinkával összeforralják, melegen fogyasszák, korán reggel.
F. V.: – Egyházaskéri születésű vagyok, ott is élek. Nemrégiben jelent meg egy kötetem szülőfalum szokásairól. Örültem, hogy eljuthattam Székelykevére, megfigyelni, hogy a jelenkori folklóresemények mennyire kapcsolhatók össze az egyházaskéri szokásanyaggal. Azt figyeltem meg, hogy a lakodalmi mulatozás zárószakaszában, tehát szombat éjszaka, vasárnap hajnalban hogyan ünnepelt a vendégsereg. Egy korábbi szakirodalmi feljegyzésből tudjuk, hogy a székelykeveiek, az egyházaskériekhez hasonlóan, hajnalban keltegetni, ébresztgetni jártak azokhoz a vendégekhez, akik éjszaka hazavonultak az ünneplésből. Felébresztették őket, és visszacsábították a lakodalomba. Egyházaskéren viszont megborotválták vöröshagymával, pálinkás vízzel ezeket az alvó gazdákat. A székelykeveiekről az a hír járja, hogy leemelték a kaput, mulattak a szalmakazal tetején, pisztollyal lelövöldözték a tyúkokat. Valamilyen szinten változás, átalakulás történt. Ma igyekeznek egy napra bezsúfolni a lakodalmi szokáscselekményeket, míg korábban ez több mint egy hetet is igénybe vett. Nemsokára a vendéglátónk, Dani Ernő leánya megy férjhez, és ők szeretnék visszahozni a 15 évvel ezelőtti lakodalmi szokásmozzanatokat. Tehát vasárnap reggel lesz a menyasszonykontyolás, a maradék ételek elfogyasztása, és egy héttel korábban hívogatnak. Érdekel, hogy a falu hogyan fogadja majd ezt a visszaépítő szándékot.
R. J.: – Az utcai beszélőközösségek ragadtak magukkal. Az utca, a szomszédság a társadalmi cselekvés fontos színtere ma is. Az emberélet fontosabb állomásaiban a szomszédok is részt vesznek. Az egész utcát elhívják a lakodalomba, de az utca lakói segítenek a készülődésben is. Ugyanúgy a temetésnél is a szomszédságnak nagy szerepe van. Ezek a jelenségek lassan eltűnnek, mert rengetegen költöznek el a faluból, főként a fiatalok, és az idősek már nem bírják energiával továbbvinni a hagyományokat. Viszont a szomszédok közös beszélgetése megmaradt, a székelykeveiek esti szórakozása nem a tévénézés, hanem a kispadozás, a beszélgetés. Minden utcában vannak ilyen beszélőközösségek. Ez motivált engem arra, hogy egy utcának a társadalmi kapcsolatait, az ott lakók identitásának formáit, a szomszédság kapcsolatrendszerét, a népszokásokban való szerepét vizsgáljam.
A lakosok nagy többsége székely magyar, valamint palóc származású. A többi magyarul beszélő katolikus bolgár, és kevés szerb család. Vajon mi lehet az, ami egységes ezen népek hagyományaiban, és mi az, ami saját nemzeti identitásukra jellemző.
R. J.: – Egyfajta kettős identitással rendelkeznek az ott élő bolgárok, részben bolgároknak tartják magukat, de valamilyen szinten magyarnak is, ami igen érdekes jelenség egy szórványtelepülésen. Engem az izgatott, melyek azok a kulturális jelenségek, amelyek egy-egy identitáshoz köthetőek, és a falu közössége hogyan tekint egy-egy népcsoport kulturális jelenségeire. A bolgároknál két ünnep maradt meg, melyeket a falu is bolgár ünnepként tart számon. Az egyik népszokást úgy nevezik, hogy a tavasz melegítése, a szakirodalomban Baba Marta néven szerepel. Tüzet raknak az utcán, ezt ugrálják át a fiatalok, ezzel próbálják elérni, hogy a meleg idő gyorsabban érkezzen meg, hogy a március melegebb legyen. A másik, az aprószentek ünnepe, ezen belül a suplikálás, ami nálunk is megtalálható. A bolgárok esetében ez abban különbözik, hogy ezt újév első napján végzik el, állandósult szöveggel. Ezekben a szokásokban a magyarok is részt vesznek, de bolgár szokásként könyvelik el. Az elmagyarosodott bolgárok viszont bukovinai székely nyelvjárásban beszélnek. A nyelv mellett talán az étkezésben és a népszokásokban lehet még megtalálni a bukovinai székely kultúrát. A bukovinai székelységhez köthető népszokások még élnek, karácsonykor a lányok megéneklése, a huszárjáték, a betlehemezés megmaradt, néhány népszokás, mint a farsang, már csak folklorizmusként él tovább. Egy olyan népi kultúra él Székelykevén, ami nem választja szét az ott élőket, akár bolgár, akár magyar szokásról van szó, mindenki részese az egésznek.
A magyar kultúrát az évezredek folyamán sokféle hatás érte, ma is mind újabb és újabb próbatétel elé kerül.
Sz. A.: – A székelykevei lakodalom nagyon híres volt, ma már globalizálódik, a lufik, a műanyagszalagok dominálnak és megfogyatkoztak a szokások is, nincs már vonulás, kálátóba menés, menyasszonykikérés, minden egy helyen van, a vendéglőben. Valamikor hűek voltak a hagyományaikhoz. A vallásgyakorlás magánszférába szorult, régen egy héten keresztül imádkoztak a faluban, mindig valaki mondott imát, még éjszaka is vándoroltak egymáshoz a családok. Szent Antal napján, június 13-án a gyerekeket megáldotta a plébános, ma már egyre ritkábban kerül erre sor. Ami viszont megtetszett nekem, hogy a Nyugatra távozók hűségesen hazajárnak. A szórakozás terén közelebb kerültek Kovinhoz, mivel csak ott van középiskola, és szerb nyelven folyik az oktatás. Ennek hatására, én úgy szoktam mondani, egy kissé „saláta” nyelvet beszélnek, de a tájszólásuk azért megmaradt, gyönyörű.
A kutatás első ismertetése szeptemberben talán Topolyán lesz, utána Újvidéken, a Vajdasági Magyar Tudományos Diákkonferencián, november folyamán. A kutatócsoport beszámolókkal és egy kiállítással készül.
R. J.: – Sok lezáratlan kérdés maradt. Sok adatot gyűjtöttünk, közöttük akad ellentmondásos adat is. Most arra van szükségünk, hogy rendezzük az adatainkat, még többet olvassunk, könyvtárban, adattárban vagy akár az Interneten kutassunk, hogy a jelenségeknek meg tudjuk találni a párhuzamait vagy a gyökereit, a változások formáit. Utána vissza kell mennünk a terepre, leellenőrizni, hogy úgy vannak-e a dolgok, ahogy mi gondoljuk. Mindenképpen az a célunk, hogy ezekből tanulmányok szülessenek.
@kepek = Székelykevei hangulatképek
@foto = Kiss Lajos Néprajzi Társaság
Székelykevén még mindig föllelhető a néhai közösségek otthonossága, hagyományai – amely tudást és élményt, példát és gyakorlatot ad ma is. Ezeknek a régi szokásoknak a szépségét és igazságát az adja meg, hogy átvészelték az időt. A Kiss Lajos Néprajzi Társaság Hagyomány, identitás, modernizáció címmel néprajzi terepmunkát szervezett Székelykevén egyetemi hallgatók számára, ahol többek között részt vettek az Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar, Szabadka tanító és óvodapedagógus hallgatói, valamint a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar és az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar néprajz szakos hallgatói.
A terepmunkát a társaság elnöke, Szőke Anna néprajzkutató szervezte, szakmai vezető Raffai Judit néprajzkutató volt, a munkát Fehér Viktor segítette. A csapat tagjai: Bakos Réka, Bodor Anett, Csuvárdity Tamara, Emesz Sára, Győrfi Marianna és Szalai Lilla.
Székelykeve megmaradt látása sajátos, messzi kötődésű burkaiban, a régi tevékenységek közül néhányat még napjainkban is használ. Ez az idő mélyéből hozott és hagyományozott öröksége.
Szőke Anna: – Mosolyog a falu, mosolygós emberekkel találkoztunk, akik minden alkalommal köszöntek és megkérdezték tőlünk, ismeretlenektől, Jól vannak? Nekem különösen megörültek, hiszen idestova 8-10 éve gyűjtöttem itt, Vajdaság legdélebbre fekvő szórványtelepülésén, emlegették is a helybeliek, visszatért a Szőke Anna. Rám jellemző, hogy szeretek olyan helyekre elmenni és elvinni csoportot, ahol a csoporttagok még nem jártak. Talán nincs is olyan település, ahol nem voltam még, és ezt a gyönyörű tapasztalatot szeretném másokkal is megosztani. Ilyen távoli helyekre nem igazán jutnak el a fiataljaink, még az idősebbek sem.
Ma már egyre nagyobb számban vannak jelen olyan fiatalok, akik gondját viselik e kincsesháznak, mert van hozzá anyatejjel szívott, gondoskodással örökített érzékük. Őket hallgatva valamennyien megpillanthatjuk az időtlenség szemét, de vajon az hogyan tekint ránk és mit mesél.
Fehér Viktor: – Igyekeztünk megmozgatni egy fiatal generációt, a vajdasági származású hallgatókat, meg azokat is, kiknek vajdasági kötődése vagy vajdasági kutatási témája van, ha éppen nincs, legalább lehetősége nyílik arra, hogy itt kutasson a jövőben. Ezek a célok mozgattak bennünket, és az egyetemisták, a jövendőbeli kutatók egy tömbből faragott közösségként léteztek a kutatómunkában. Ez a gyűjtés egy bizonyos állapotfelmérés is volt, szerettük volna látni, mely területek azok a néprajzon belül, amelyek jól kutathatóak, vagy hogy a jelenkor hogyan hatott a múlt eseményeire, hogyan formálta át a valamikori folklórt.
Raffai Judit: – Amikor megérkeztünk, nem ismertünk senkit. Nagyon sokan siettek a segítségünkre, többek között olyan varázsos egyéniségek, mint Márton Petronella tanító néni, Papp Mária, aki néprajzi gyűjtőmunkát is végzett a faluban és nem utolsósorban Dani Szabolcs, a szállásgazdánk fia. A kutatóink a lakodalmi szokásokat, a gyermekjátékokat, valamint a magyarok, bolgárok és szerbek együttélését vizsgálták. Székelykeve néprajzának nagy irodalma van, említsük meg Penavin Olga, Bodor Anikó, Ujvári Zoltán, Bartha Elek gyűjtéseit, itt élt Beszédes Valéria hatalmas meserepertoárral rendelkező mesemondója, Szőcs Boldizsár. A kutatás előtt összeállítottunk egy irodalomjegyzéket, abból készültünk fel a terepmunkára. Székelykevén viszont teljesen más kulturális jelenségekkel találkoztunk, mint amire számítottunk. Népmese, népdal, monda csak töredékében érhető tetten, viszont erősen jelen vannak a társadalom közösségi intézményei, a szomszédság, a beszélőközösségek, a népszokások.
F. V. – Először jártunk Székelykevén, a néprajztudomány hagyományos módszereivel, kopogtatással, érdeklődéssel próbáltunk nyitni az idősebb emberek felé, magunk készítettünk listákat arról, ki hol él, hova tudnánk bemenni, ki az, aki beszédes. Általában az egyik adatközlő vezetett el minket a másik adatközlőhöz. Óriási élmény volt számunkra, hogy az emberek kinn ülnek az utcán munkavégzés után, minden harmadik háznál van egy pad, ahol az utca lakói gyülekeznek. Ez viszont nagy előnyt jelentett, hisz ezek az emberek nyitottak voltak irántunk, az után pedig, hogy magyarul szóltunk hozzájuk, még inkább feloldódtak. Nem tekintettek bennünket politikai agitátoroknak, sem kereskedelmi utazóknak, hanem egyszerűen beszélgetőpartnereknek, akik érdeklődnek a falujuk iránt. Sötétedés után a fiatalok gyülekeztek, főleg a központban, az iskola előtt, mi kutatók csatlakoztunk hozzájuk, összebarátkoztunk, közel kerültünk a magatartásukhoz, az identitásukhoz, a székelységükhöz, a magyarságukhoz. Információkat is kaptunk tőlük a falu idős korosztályáról, a nagyszülőkről. Találkoztunk olyan fiatalokkal is, akik a közeljövőben vőfélyek és násznagyok lesznek, hozzájutottunk a hívogató szöveghez, az ételbeköszöntő vershez.
A kutatás célja, választ kapni arra a kérdésre, hogy miben és milyen mértékben tér el egymástól a régmúlt és a még megmaradt hagyomány, mi az, amit elvetettek, és mi maradt meg, vajon milyen formában.
Tamara Csuvárdity: – A székelykevei lakodalmi szokásokról gyűjtöttem, a szemináriumi munkám témája is ez volt, ezen belül az étkezésre összpontosítottam. Az idősebb adatközlők néha elkalandoztak, eltértek az adott témától, meséltek az életükről és a sorsukról is, ezek a történetek is érdekesek voltak, úgy éreztük, hogy bizalommal fordultak hozzánk. Ami újdonság volt számomra, hogy náluk nincsenek lakodalmi kalácsok, ami Bácskában gyakran kerül az asztalra, kiflit szoktak sütni, ezekkel várják a vendégeket. Ugyanolyan ételeket szolgálnak fel, mint mifelénk, ebben nincs különbség. Amiről viszont még nem hallottam, az a meleg pálinka, a cukrot pörkölik, ráöntenek egy kis vizet, amitől szószosabb lesz és pálinkával összeforralják, melegen fogyasszák, korán reggel.
F. V.: – Egyházaskéri születésű vagyok, ott is élek. Nemrégiben jelent meg egy kötetem szülőfalum szokásairól. Örültem, hogy eljuthattam Székelykevére, megfigyelni, hogy a jelenkori folklóresemények mennyire kapcsolhatók össze az egyházaskéri szokásanyaggal. Azt figyeltem meg, hogy a lakodalmi mulatozás zárószakaszában, tehát szombat éjszaka, vasárnap hajnalban hogyan ünnepelt a vendégsereg. Egy korábbi szakirodalmi feljegyzésből tudjuk, hogy a székelykeveiek, az egyházaskériekhez hasonlóan, hajnalban keltegetni, ébresztgetni jártak azokhoz a vendégekhez, akik éjszaka hazavonultak az ünneplésből. Felébresztették őket, és visszacsábították a lakodalomba. Egyházaskéren viszont megborotválták vöröshagymával, pálinkás vízzel ezeket az alvó gazdákat. A székelykeveiekről az a hír járja, hogy leemelték a kaput, mulattak a szalmakazal tetején, pisztollyal lelövöldözték a tyúkokat. Valamilyen szinten változás, átalakulás történt. Ma igyekeznek egy napra bezsúfolni a lakodalmi szokáscselekményeket, míg korábban ez több mint egy hetet is igénybe vett. Nemsokára a vendéglátónk, Dani Ernő leánya megy férjhez, és ők szeretnék visszahozni a 15 évvel ezelőtti lakodalmi szokásmozzanatokat. Tehát vasárnap reggel lesz a menyasszonykontyolás, a maradék ételek elfogyasztása, és egy héttel korábban hívogatnak. Érdekel, hogy a falu hogyan fogadja majd ezt a visszaépítő szándékot.
R. J.: – Az utcai beszélőközösségek ragadtak magukkal. Az utca, a szomszédság a társadalmi cselekvés fontos színtere ma is. Az emberélet fontosabb állomásaiban a szomszédok is részt vesznek. Az egész utcát elhívják a lakodalomba, de az utca lakói segítenek a készülődésben is. Ugyanúgy a temetésnél is a szomszédságnak nagy szerepe van. Ezek a jelenségek lassan eltűnnek, mert rengetegen költöznek el a faluból, főként a fiatalok, és az idősek már nem bírják energiával továbbvinni a hagyományokat. Viszont a szomszédok közös beszélgetése megmaradt, a székelykeveiek esti szórakozása nem a tévénézés, hanem a kispadozás, a beszélgetés. Minden utcában vannak ilyen beszélőközösségek. Ez motivált engem arra, hogy egy utcának a társadalmi kapcsolatait, az ott lakók identitásának formáit, a szomszédság kapcsolatrendszerét, a népszokásokban való szerepét vizsgáljam.
A lakosok nagy többsége székely magyar, valamint palóc származású. A többi magyarul beszélő katolikus bolgár, és kevés szerb család. Vajon mi lehet az, ami egységes ezen népek hagyományaiban, és mi az, ami saját nemzeti identitásukra jellemző.
R. J.: – Egyfajta kettős identitással rendelkeznek az ott élő bolgárok, részben bolgároknak tartják magukat, de valamilyen szinten magyarnak is, ami igen érdekes jelenség egy szórványtelepülésen. Engem az izgatott, melyek azok a kulturális jelenségek, amelyek egy-egy identitáshoz köthetőek, és a falu közössége hogyan tekint egy-egy népcsoport kulturális jelenségeire. A bolgároknál két ünnep maradt meg, melyeket a falu is bolgár ünnepként tart számon. Az egyik népszokást úgy nevezik, hogy a tavasz melegítése, a szakirodalomban Baba Marta néven szerepel. Tüzet raknak az utcán, ezt ugrálják át a fiatalok, ezzel próbálják elérni, hogy a meleg idő gyorsabban érkezzen meg, hogy a március melegebb legyen. A másik, az aprószentek ünnepe, ezen belül a suplikálás, ami nálunk is megtalálható. A bolgárok esetében ez abban különbözik, hogy ezt újév első napján végzik el, állandósult szöveggel. Ezekben a szokásokban a magyarok is részt vesznek, de bolgár szokásként könyvelik el. Az elmagyarosodott bolgárok viszont bukovinai székely nyelvjárásban beszélnek. A nyelv mellett talán az étkezésben és a népszokásokban lehet még megtalálni a bukovinai székely kultúrát. A bukovinai székelységhez köthető népszokások még élnek, karácsonykor a lányok megéneklése, a huszárjáték, a betlehemezés megmaradt, néhány népszokás, mint a farsang, már csak folklorizmusként él tovább. Egy olyan népi kultúra él Székelykevén, ami nem választja szét az ott élőket, akár bolgár, akár magyar szokásról van szó, mindenki részese az egésznek.
A magyar kultúrát az évezredek folyamán sokféle hatás érte, ma is mind újabb és újabb próbatétel elé kerül.
Sz. A.: – A székelykevei lakodalom nagyon híres volt, ma már globalizálódik, a lufik, a műanyagszalagok dominálnak és megfogyatkoztak a szokások is, nincs már vonulás, kálátóba menés, menyasszonykikérés, minden egy helyen van, a vendéglőben. Valamikor hűek voltak a hagyományaikhoz. A vallásgyakorlás magánszférába szorult, régen egy héten keresztül imádkoztak a faluban, mindig valaki mondott imát, még éjszaka is vándoroltak egymáshoz a családok. Szent Antal napján, június 13-án a gyerekeket megáldotta a plébános, ma már egyre ritkábban kerül erre sor. Ami viszont megtetszett nekem, hogy a Nyugatra távozók hűségesen hazajárnak. A szórakozás terén közelebb kerültek Kovinhoz, mivel csak ott van középiskola, és szerb nyelven folyik az oktatás. Ennek hatására, én úgy szoktam mondani, egy kissé „saláta” nyelvet beszélnek, de a tájszólásuk azért megmaradt, gyönyörű.
A kutatás első ismertetése szeptemberben talán Topolyán lesz, utána Újvidéken, a Vajdasági Magyar Tudományos Diákkonferencián, november folyamán. A kutatócsoport beszámolókkal és egy kiállítással készül.
R. J.: – Sok lezáratlan kérdés maradt. Sok adatot gyűjtöttünk, közöttük akad ellentmondásos adat is. Most arra van szükségünk, hogy rendezzük az adatainkat, még többet olvassunk, könyvtárban, adattárban vagy akár az Interneten kutassunk, hogy a jelenségeknek meg tudjuk találni a párhuzamait vagy a gyökereit, a változások formáit. Utána vissza kell mennünk a terepre, leellenőrizni, hogy úgy vannak-e a dolgok, ahogy mi gondoljuk. Mindenképpen az a célunk, hogy ezekből tanulmányok szülessenek.
