Tollrajz

A sámánasszony tánca

Butterer Kiss Márta alkotásaihoz

Péter László

2017. augusztus 21., 18:50

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Zentai utcakép, 2017

Zentai utcakép, 2017

Van Butterer Kiss Márta művészeti habitusában valami keleties. Ezt elsősorban a műveiből sugárzó kikezdhetetlen intimitás jelzi, ami szabadon szárnyal, amint munkához lát. Megértéséhez azonban nemcsak a női princípiumok túlzott használata, hanem a keleti világ sámánjainak mágikus ereje is párosul. Ez jut eszembe, amikor a mélytudatából eredő faragott-festett alkotásait látom, és főként ezekért az alkotásaiért tartom őt kitűnő művésznek és erős egyéniségnek.

Talán vadkeleti

A keleti filozófiai bölcseletek évezredes következetessége nyomon követhető még az európai (nyugati) művész(et) alkotói gyakorlatában is. Ennek okáért egy kis kitérőnek is meg kell jelennie itt, ebben az írásban. Hiszen elődeink és egyes kortársaink lírai és drámai művészetében is fellelhető a keleti bölcseletekre hajazó, vagyis kerek perec odaillő, révülősen elmélyült gondolkodás. Mindaz, ami talán mindenkor, valamiféle tökéletes vagy tökéletesített gondolkodó habitust takar. 

Mintha minden, ami valaha a kelet felől érkezett, az agyoncsiszoltsága folytán kikezdhetetlen, támadhatatlanul tökéletes vagy hibamentes lenne. Holott bizonyos idealisztikus elvárások szemszögéből nézve tényleg annak is látszik, hiszen sok esetben csak a nyugati embert elkápráztató ismeretlen/szokatlan és különleges esztétikummal bíró jellemvonások fejtik ki a harmonikus/erőteljes hatásukat. Mert az idegen kultúrák idegen esztétikájára módfelett kíváncsi, mindenből egy kicsit csemegézni óhajtó, kényelemkereső „nyugati/as” természetünk visz rá a zavarmentes, végső esztétikai értékekig finomított orientalizmus áhítatára/csodálatára. 

Az ezernyolcszázas évek második felében, de leginkább az utolsó negyedében, a dinamikusan átalakuló, modernizálódó európai minőségeket halmozni látszó, polgárias attitűdöket szabadjára engedő civil kultúra és művészet, Van Gogh és Claude Monet éppen elkezdődő divatja mellett, a tarsolyában hordta a Paul Gauguin által nevesített Tahiti-imádatot is. Ami az ismeretlen, vad és szabad keleti világ érdekfeszítő  hangulatvilágát jelentette, beleértve a Távol-Kelet, Japán, Kína, a mesés India... az birodalmak által időről időre meghódítani kívánt orientalista arab világ, vagy az ismeretlen afrikai kultúrák törzsi kultúráinak kifinomult természet(esség)ét. Nem is beszélve az amerikai bennszülött magas kultúrákról vagy az ugyancsak gazdag és szerteágazó törzsi művészetekről...

De a lassacskán felocsúdó, vitálissá lett új világművészeti központ, Párizs, még sokáig, évtizedekig tátott szájjal csodálta elsősorban a japán iparművészeti tárgyak kifinomult ízlésvilágát. Épp úgy az eszméletlen tudást magába tömörítő selyemfényű vízfestményeket is. A finom selyemszövetekre festett leheletfinom ábrák vagy áttetsző ezüstpikkely-bordázatú rizspapírra fametszetként nyomtatott színes, origamihangulatú, tökéletesnek álcázott természeti látványok, zsánerképek vagy a csonka lávatölcsér, a magasra törő japáni szent hegy, a Fuji hatalmas hegyormának univerzális ünnepélyét jelezte.

Az ismeretlen távoli kultúrák, még inkább az említett titokzatos keleti hagyománytisztelő művészetek feltétlen elfogadására volt hajlamos a nyugat. A modernizálódó Európa irtózatosan gazdag és falánk gyűjtőként habzsolta a számára ismeretlen, esztétikai archaizmusában alig követhető, ám a rajongásig tisztelt, példaértékű, hihetetlenül könnyed,  művészi magaslatokig fölfejlődő hagyományos kultúrákat. Mindezt, tehát a mesés esztétikai gazdagságot, a modernizmust kiizzadó új(fajta) művészeti törekvéseibe igyekezett is beleépíteni. Ami megfellebbezhetetlenül cáfolta azt az elméletet, hogy a (rég)múlt letűnt művészete immár halott kövület, a modern művészetek célja pedig a minden áron újat teremtés régi kacat/hagyományokat elvető ingerülete.

 Hogy miért e hosszú felvezető?

Visszatérve a keleti bölcseleteknek a végletekig átgondolt, felhőtlen gondolati tisztaságára, el kellene mondani, hogy a modern művész olykor komoly, megalkuvásokba ívelő, kivédhetetlen zaklatottságokba keveredik a műveivel. Néha úgy tűnik, hogy még túl fiatal vagy felkészületlen, tétova, határozatlan... olykor önmagát és a közvetlen környezetét is hibák halmazaként értékelő látásmódot formázza. Pusztán azért, mert nemcsak az életbölcseletekből, hanem a maga tapasztalásaiból indulna ki mindenkor. Szóval a sok esetben tapasztalatlannak vagy izgágának tűnő művész mégis csak kifejezetten magas erkölcsi mércéket igyekszik követni! Olykor rejtett vagy megfogalmaz(hat)atlan okok miatt görcsbe rándultan, mégis hősiesen ellenállva a zűrzavar/kísértéseknek, célra tör.

Ezért szoktuk mondani, hogy a maga emberi korlátoltságával, de valamiféle mégis-éteri, sőt angyali átélőképes érzékenység révén, igyekszik jól megfogalmazni a lassacskán mégis tisztára csiszolt sugárzó gondolatait. 

 Felmutatni valamit, ami csodálatos

Butterer Kiss Márta abból az élményvilágból alkot, amit már átélt és tud! Vagyis a látványélményein kívül/helyett poroszkálva, szűrletként próbálja megjeleníteni, fizikai és vizuális élményformációkba önteni a szinte mindennapos töprengéseit: az életről-halálról szövögetett látomásait, rádöbbenését keletkezésünkről, tűnő(dő) élményvilág-életünk hogyanjáról, miértjéről, mikéntjéről.

Általában szó vagy jól megfogalmazott, továbbszőtt gondolat(sor) nélkül nem tudunk elmenni a szűztiszta emberi alkotások mellett. Hogy így vagy úgy, ne figyeljük meg és/vagy ne szólítsuk meg azokat: akár pozitíve hozzálátva, megélve és kommentelve, akár negatív – lekicsinylő – vaksi-reményvesztett értelemben, kritikusan.

Mert ami sok, az sok. A mindennapokat átlagosan megélő, akárha egyszerűsítetten a táplálékszerzési ösztöneit kiélő egyszerű ember számára, sokat tud elmondani. Ámde kevesek élnek azzal az őket megjutalmazó értékhalmozó és gazdagító élményszerzési lehetőséggel, amit a művész kimond, megalkot, elkövet.

Mert olykor túl súlyos gondolatokat közöl/közvetít, vagy túlontúl kifinomodott/éteri gondolatokat és érzületeket sugároz, amelyet csak kevesek tudnak igazán meg- és átélni, illetve magukévá tenni.

 Gyerekangyal, macskaálom

Gyerekangyal, macskaálom – valamiért ezt ismételgetem magamban. A sámánasszony festékez. Ötvözi technikáit. Erezett fadarabokat, maszkszerű gyermek- és angyalarcokat, tafotákat, vászondarabokat, mágikus szimbólumokkal díszített gyapjúnemezt, nyers állatbőrt, spárgából font csüngőket formáz. Kötöz és gubancol vonalhalmazokat, árnyakat, árnyékokat, villogó vagy tompa színeket.  Varázslatos kellékeivel elegyíti gondolatait.

A világ pedig marad egy, a művész által összeolvasztott: fércelt, összevarrt, a lehetetlent megkísérlő újrateremtés emlékképe. Az alkotó ember jeleket ró, megfejthető, fejgörcsöt nem okozó, könnyed lejtésű rajz- és festményszövetdarabokat aggat fel az ecseterdő sámánfáira. Elvarrja felfeslett szálait a régmúltnak, megnyugtatja a fénytől és a derengésektől izzó képi felületeket, lecsendesíti vízfestékfolyású vizeit. Megrója, fegyelmezi a valóságábrákat, körbetáncolja őket. 

A sámánasszony mágikus tüzeket rak, kitartóan, újra és újra.

Lángot táplál, nappali és éji tüzeket.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége