2024. április 25., csütörtök

Fantomirodalom

Előfordulhat, persze, hogy valaki inkább a sajtó világában járatos, az irodalom belső, szervezeti dolgai évtizedeken át éppen csak érintik. Mindazonáltal utóbb mégis felfigyel bizonyos jelenségekre. Bár ebben önmaga is „hibásnak” tekinthető: minek bíbelődik pedánsan megőrzött régi cikkekkel, újságkivágásokkal. Mert így került – szinte véletlenül – a keze ügyébe egy interjú, amely még valahol 1979-ben készült Budapesten, Méliusz Józseffel. Az erdélyi írót akkor mellesleg fogadta Pozsgay Imre kulturális miniszter, az Írószövetségben pedig Dobozy Imre. Méliusz interjút is adott az Élet és Irodalom című hetilap részére. Abban azonban kissé udvariatlanul azt találta mondani, hogy mivel a budapesti kiadók nem érdeklődnek kellőképpen a romániai magyar szerzők munkái iránt, így azok – a valósághűbb képet alkotni nem képes magyarországi olvasóközönség számára – voltaképpen csak fantomírók.

A Méliusz által kifejtett vélemény több gondolatsort is elindíthat, a határt akár át sem lépve, tehát pusztán honi ügyeink viszonylatában. Kezdhetnénk talán azzal, hogy a jelzett esztendőben (1979-ben) már működött nálunk az Alkotók Gyűlése; az újvidéki Forum-ház negyedik emeleti nagy tanácstermében íróink tehát évente legalább egy alkalommal véleményt mondhattak a Forum Könyvkiadó tevékenységéről és terveiről. Szerzőink így egymással is találkozhattak, elbeszélgethettek, de mindenképpen legalább látásból ismerték egymást. Tartok tőle, ma két vajdasági magyar író nyugodtan elsétálhat „észrevétlenül” az utcán egymás mellett. Az Alkotók Gyűlése aztán 1990-ben megszűnt, más testület pedig nem lépett a helyébe. Mi több, a Magyar Írószövetségnek nálunk valamiféle tagozata, szervezeti egysége sem jött létre, nem utánoztuk tehát mások példáját. Emlékezetem szerint Becsén történt ugyan (nagyon régen) ilyen jellegű kezdeményezés, ez azonban sikertelen maradt, ezt követően pedig a vállalkozókedv elapadt. Talán ez is közrejátszott abban, hogy – Méliusz akkori állapotfelmérését más ösvényről megközelítve – számos itteni alkotónk jelentős életműve mindeddig (és méltatlanul) jószerével ismeretlen maradt a Kárpát-medencei olvasók számára. Az idén hetvenesztendős (s a szekértáborok zajától magát távol tartó) Böndör Pálé például, aki a Kilátónak nemrégiben nyilatkozva úgy fogalmazott, kissé maga is rájátszott erre az elszigetelődésre, ám nem volt vevő arra a megosztottságra, ami a magyar irodalomban, kultúrában tapasztalható. „Én mindig csak úgy tudtam magamra gondolni – zárja le a dilemmát –, hogy Vajdaságban élő magyar költő és író vagyok.”

De olvashatóak-e, kaphatóak-e akkor legalább mifelénk Böndör, vagy éppen a most jelentkező tehetséges fiatalok, mondjuk Bíró Tímea, Hernyák Zsóka és Döme Szabolcs könyvei? Irodalmi esteken, társasági összejöveteleken, bizonyos rendezvényeken igen. Könyvesboltokban nem. Mert nincsenek könyvesboltjaink. Gyermekkönyvek, ifjúsági kiadványok iskolákba még elvihetőek, az egyéb kötetek viszont (szépirodalom, szociográfia, tudományos munkák stb.) nagyjából szintén besorolhatóak a fantomirodalom kategóriájába. Az internet olykor ugyan hasznos eligazításokkal szolgálhat, de ezek az információk sem mindig megbízhatóak. Lám, az egyik folyóiratunk esetében például a vajdasági listát böngészve azt találom, hogy Zentán az Írisz-Dekor virágüzletben megvásárolható. Akkor pedig közzététetik, hogy a nevezett virágüzletet tartó Kocsis család a közvetlen szomszédságunkból bő egy évvel ezelőtt külföldre távozott, s értelemszerűen az üzletük is bezárt. De ez a folyóiratunk (a Híd) legalább egyelőre még napvilágot lát. Egy másik (az Üzenet) évek óta nem jelenik meg, egy másik (a Sikoly) pedig néhány hónapja. A különösen lehangoló mindebben csupán annyi, hogy mindez senkinek fel sem tűnik, senki nem teszi szóvá – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy nehezen kialakított értékeink elvesztése mellett szótlanul elmegyünk. Pedig a közöny veszélyesen terjedő, komoly ellenfél.

Az utóbbi néhány esztendőben a Kanizsai Írótábor igyekezett több mindent felvállalni kulturális és irodalmi közügyeinkből, ami mindenképpen becsülendő, ám e pótlék korántsem tekinthető megnyugtató, még kevésbé végleges megoldásnak. Hiszen az Írótábor nem ezzel a céllal lett kitalálva, másfelől pedig a meghívottak/megjelentek összetételének időnkénti változékonysága miatt nem biztosított átfogó jellege. Avagy: megszűnt vagy létre sem hozott intézményeket nem lehet jóindulatú félmegoldásokkal pótolni.

Olykor persze kis lépésekkel is lehetne haladni. Nos, az idén – az Ünnepi Könyvhét mintájára – Zentán is bemutatkoztak könyvkiadóink, s a rendezvény valóban kellő rálátást tett lehetővé a produkciókat és a terveket illetően. Az üresen maradt délutáni órákban viszont könnyűszerrel meg lehetett volna szervezni könyvkiadóink vezetőinek találkozóját, mondjuk a könyvterjesztés témájára. A közös, vagy legalábbis egyeztetett fellépés révén bizonyára előbb-utóbb eredményre jutnánk.