Rend kellett, az szent. Meg történelmet
Faragó kardok, véres üszökkel
Festett szenvedés, átbillenés – tér
És új megtérés kánonjai közt.
Évezrede már, átplasztikázott
Táj felett repül a turulmadár.
Néha eltéved, égi útjait
Járva végig, míg leszállni csak ott,
Hol röpte még újratöltésre vár –
Ezen a kies, szép helyen szokott.
Tárt szárnnyal mutat keletet, s nyugat.
…
Parancs érkezett az emberekhez –
Létszámcsökkentő, hitbéli szabály,
Mely isteneknek tömegét szedve
Rendbe, értünk élni kész létezők
Közül csak egyet, egyetlenegyet
Állított rendbe, a többit hagyta
Kőbe vésve, így az, ki szobor lett,
Nem imatéma, míg Ő, az egyke,
Mindenhatóvá lett egy délután.
Ki a mi Urunk, mutasd meg, István!
A Te istened – immár a miénk,
Mitől az, aki? Hogyan vigasztal,
Ha e kis nyájból meghal valaki?
Kit hoz majd vissza annak helyébe,
Ki helyette szól kétezer éve?
Elküldi újból, vagy feledte már
Itthagyott fiát, s az asszonyt, aki
Mária volt, csak egy szép női név?
Sorsunk kezedben, Ő a szemedben.
Most vagy itt, s esztendő múlva megint.
Akkor is köszöntsd, ki még rád tekint.
Híveidet itt, kik épp mi vagyunk.
(Száz év múlva, holtan sem tagadunk.)
Tudjuk, jössz, s zászlót addig nem cserélsz.
A mi országunk körüled kering:
Amíg itt helytállsz, el nem tévedhetsz,
Míg mi helytállunk, mindegy, merre mész.