2024. március 28., csütörtök

Szent István bennünk él

Az összetartozás évezrede

Augusztus, Szent István hava. Ilyenkor nekünk, magyaroknak, kicsiknek és nagyoknak, munkásoknak és poétáknak a fejében megfordul az „ünnep” szó. A szerkesztőknek és cikkíróknak sokat kell gondolkodniuk azon, hogy mit tesznek az olvasó elé, mert attól rosszabb nincs, mint amikor az olvasó csak legyint vagy nem is olvas az ünnepről. A szerkesztő megkérhet egy helyben élő történelemtanárt, esetleg helytörténészt, hogy próbáljon valami lényegeset írni. Közben vigyázni kell, hogy ne a tavalyi cikk, mondanivaló és sablonos gondolatok ismétlődjenek meg.

Az nagyszerű, ha a korral foglalkozó történészek újabb adatok alapján tartják konferenciáikat, adják ki könyveiket. Rendszerint néhány újdonságot találnak, és érdekfeszítő előadást tartanak. Ha a történelem adataira összpontosítunk, ez segíthet abban, hogy a hallgatóság vagy az olvasóközönség jobban értse, miért emlékezünk nagy királyunkra. Szent István olyan távol van térben és időben, hogy gondolkodását, szellemiségét magyarázat nélkül nem is értenénk. Mégis az intellektuális örömök sohasem lehetnek kicsattanóak és hosszan tartóak, azonban lehet erről másként is gondolkodni: Szent István nem halt meg, ha bennünk él.

Én történész vagyok, de ez alkalommal nem fogom Taksonytól, Gézától, Quedlinburgtól az Intelmeken át, 1038-ig, és 1083-ig elmesélni a történetet. Csupán annyit mondanék: méltó a szent királyunk az ünneplésre. Ezért elkerülhetetlen, hogy legyen egy kegyeleti, egyházi része az ünnepnek, de a kiáradó kegyelet csak egy része az egésznek, ettől lesz szent az ünnep. De az ünnep öröm is kell, hogy legyen, és igyekezni kell, hogy mindenki örülhessen. Az áhítat szükséges is, de a mértéket mindenképpen meg kell találni az örömmel. Ám ha csak a kötelező áhítat, ha csak lehajtott fejek töltik ki az ünnepet, és az egészbe nem fér bele egy fél mosoly sem, akkor az egész ünnep célt tévesztett, és csak gyászünnep. Ránk, magyarokra sajnos nagyon jellemző, hogy történelmünkben több gyászünnepély, örökmécses van, vagyis az emlékezés általában valamilyen nagyszerű tettet, vagy akaratot idéz meg, de szabály szerint egyben szomorú is. Szent István kapcsán is bele lehet szőni az ünnepbe a tragédiát, de minek? Augusztus 20. egy boldog ünnep lehet. A legokosabb a gyász- és örömünnepek szétválasztása.

Itt vannak például az írek, a „nyugat magyarjai”, akik rengeteget szenvedtek történelmükben. Mégis a védőszentjük, Szent Patrick ünnepén nincs, aki ne ünnepeljen. Ezen az ünnepen ki-ki annyi sört, valami jófajta barnát iszik, amennyit bír, lerészegedés is belefér az ünnepbe, noha nem ez a cél. Egyszer voltam egy Szent Patrick-házibulin egy belgrádi lakásban. Az első dolog volt, hogy kitették az Ír Köztársaság zászlaját. Ekkor tanítottak meg a whiskey helyes fogyasztására, hogy az ember élvezze, de ne részegedjen le. És amikor kortyol, az ír zöld mezők illatát érzi meg, hiszen az ír whiskey ezt hozza magával. Az ünneplők között szinte mindenki amerikai ír volt, de előkerültek a köztársaság zászlaja mellett egyéb történelmi zászlók, amik kéznél voltak. A Hi-Fi toronyból ír népzene szólt, és tánc is volt és ölelkezés és hazafias dalok éneklése. Vajon Szent Patrick kevésbé szent attól, hogy az írek örömébe belefér a sör és a whiskey? Vagy inkább az lenne jó, ha felidéznék az ír nemzet sok szenvedését? Nem mondhatnám. És Szent István attól kevésbé lenne szent, ha szilaj örömmel ünnepelnénk?

De nem csak az írek tudnak ünnepelni. A Purim ünnepe kb. 2450 éve keletkezett. A zsidók ünneplik, hogy sikerült megmenteni a nemzetet. A gonosz Hámán ki akarta őket irtani, mert rabságban is sikeresek voltak, és nem tarthattak fegyvert. A szépséges Eszter rávette az uralkodót, I. Xerxészt, akihez nem volt szabad hívás nélkül bemenni, hogy a zsidóknak is lehessen védekező fegyvere, mert kiirtják őket. Eszter az életével játszott, mert hívás nélkül bemenni halálos ítéletet is jelenthetett. Eszter tehát hős volt, amit ünnepelni lehet. Látjuk, hogy ez az ünnep igen komoly előzményekre tekint vissza, de a legnagyobb vigasság is. Az élet öröme! A gyerekek ráírják a cipőjük talpára, hogy Hámán, így mindig, minden lépésnél megtaposhatják, a felnőttek pedig ezen a napon, de csak ezen, annyit isznak, amennyi beléjük fér.

Nálunk, magyaroknál, a különböző rendszereknek szükségük volt Szent István országos ünneplésére, hiszen ő és országa, és mi benne, összeforrtunk. Szent István ünnepének így több síkja van: egyházi, politikai, katonai, társadalmi. És persze a tűzijáték is része lett. Ez egyrészt gazdagítja az ünnepet, de nem segít abban, hogy Szent István legyen a középpontban. És olyan sincs, hogy a család, vagy szomszédság együtt ünnepelje Szent Istvánt. Ellenben van rockopera, ami nem is túl világias – szerintem ettől élvezetesen hallgatható. Ami Szent Istvánunkat illeti, megvan az ünnep váza, megtekinthető a Szent Jobb a körmenetben. A különböző egyházak képviselői is elmondják sokszor figyelemreméltó, magvas gondolataikat. Minden nappal tovább íródik országunk történelme, amelynek kezdete Szent István.

Ezen a napon jusson eszünkbe, hogy Szent István hont alapított, és hogy ennek örülni lehet, és kell is, mert ennek a közösségnek mi is részei vagyunk. Gondoljunk királyunkra, amikor vadászsólyma sikerrel járt, vagy amikor győztes csatából tért vissza, amikor törvényt ült, amikor az országot alapította az abból lassan kihátrálni próbáló törzseknek ellenállva. Ekkor ki-ki ökölbe szoríthatja a kezét, és azt mondhatja huj-huj hajrá, és eszünkbe juthat, nekünk magyaroknak, ma élőknek is, hogy nekünk és Szent Istvánnak van legalább egy közös tulajdonságunk: ő az országalapító, és mi, magyarok, összetartozunk!