Legelső katlanozásom alatt írtam egy üzenetet édesanyámnak: „..itt ülünk barátaimmal a jazzteraszon, és ez életem legjobb élménye”. Azóta több év telt el, és most sem tartom túlzásnak akkori fellángolásomat. Akkor, az első fesztiválon a rengeteg gyönyörű emlékért cserébe otthagytam valamit magamból, és azóta is újra ellátogatok érte: nem, hogy hazahozzam, hanem, hogy újabb élményekkel gyarapodjak, és újra hozzátegyek én is.
A kisharsányi Vylyan terasz gyönyörű kilátásával a fesztivál egyik legkedveltebb helyszíne, a sokszínű programokat mindig telt ház fogadja (Fotó: Korsós Brigitta)
Számos színházi, zenei, irodalmi fesztiválon vettem már részt, ám mégis az Ördögkatlanhoz fűz a legerősebb érzelmi ragaszkodás, a valahová tartozás, egy sajátos otthon érzete.
A Kisharsányi tábla mellett elsuhanva azonnal elpárolog bennem a feszült bizsergés, amit a jellegzetes hőségben tömött buszozás élménye okoz, és átveszi helyét a felsóhajtó nyugalom: ahhoz hasonló, amikor egy nehéz nap után hazaérvén megkönnyebbülten rúgjuk le a lábbelinket, és süppedünk kedvenc fotelünkbe.
A programok helyszíneit számos szobrocska díszíti (Fotó: Korsós Brigitta)
Próbálom megfejteni a forrást, összerakni a darabkákat, amelyek a jellegzetes anyaméh-érzést szólítják meg bennem. A fiatal koromban magamba szívott rózsaszín emlékek miatt mindig honvágyam van a hegyek után, az Ördögkatlan szőlősdomb-panorámái pedig orvosságot jelentenek a feltörő gyereklelkemnek. A romantikus keskeny utcák, a macskakövekből kinőtt, s otthonokat befutó borostyántapéta látványa is megnyugvó sóhajt húz ki belőlem. Bár évek óta Magyarországon élek, megbizonyosodott bennem, hogy a híres vendégszeretetről szóló történetek alapját és melegágyát bizonyosan Nagyharsány és környéke szülte. A fesztiválozók, mint a helyi lakosok minden helyzetben több mint kedvesek és készségesek, a borospincékben bárhol szívesen körbevezetnek, a vásárolt fröccsök mellé pedig ajándék zsíros kenyérrel is kedveskednek a szegény egyetemistáknak. Bár mindennap közlekednek az események helyszínei között ingázó katlanbuszok, a fesztivál sajátossága, hogy a látogatók nagyon gyakran stoppal jutnak el az egyik programról a másikra. Általában más katlanozók veszik fel az utasokat, ilyenkor kellemes beszélgetésekbe elegyedünk a programokról, bár barátaimmal utaztunk már ingyen taxival „már úgyis lejárt a munkaideje, és útba esik”, sőt egyszer egy mentőautó vett fel több egymáshoz közeli stoppolóval együtt.
Képzőművészeti foglalkozás a kisharsányi Kovács Udvarházban (Fotó: Korsós Brigitta)
Bár a fesztivál nem biztosít szállást, vannak kijelölt panziók és sátorhelyek, valamint családias hangulatukért népszerűek a helyi udvarokban. A családias hangulatért – no meg az egész napos ingyen kávéért – barátaimmal is egy ilyen magánudvarban szálltunk meg. De kinek is kell öt csillagos hotel, ha fejünket kidugva a sátorból, vagy a hintaágyból feltekintve ötmillió csillag néz vissza ránk? Drága reggelik helyett a százforintos zsíros kenyér és menzatea a legnagyobb luxus volt, amire szükségünk lehetett, főleg a Mezítlábas sátor babzsákjain ülve, Mozartot hallgatva. Leírhatnám az összes eseményt, programot és kiállítást amit láttunk, amin részt vettünk, de mint egy fénykép: keveset adna vissza belőle. Aki szeretné átélni a katlan nyújtotta életérzést, magának kell elmennie, és nyitottnak lennie a nem is sejlő lehetőségekre, kalandokra.
A fesztivál véget értével a lehető leglassabban bontom a sátramat, ráérősen csomagolok. Reménykedem benne, hogy van még valami elintéznivalónk, ami miatt egy kicsit tovább nézhetem a szőlővel futtatott hegyeket, hogy valamit ott felejtettem, csak még egyszer felmehessek a Vylyan teraszra, hogy eltörölték a buszjáratot, csak ihassak még egy rosékását, ne szakítsanak ki az anyaméhből, ne kelljen menni még. Csomagolom a ruháimat, érzem, hogy nehezebb a táskám, mint odafelé úton (pedig még a cipőm is lerepült koncertezés közben): az élmények édes súlya húzza le. És ha elférne a zsebemben, az egész fesztivált belecsomagolnám, hogy újraélhessek mindent: de csak a barátokkal lopott szőlő íze marad a számban, és várom, hogy a Katlan újra, várom, hogy jövőre.
