2024. március 29., péntek

A kék hullámból az art rockba

Véget ért a 25. Sziget Fesztivál

Egy pszichológus ismerősöm évekig a Sziget segítségnyújtói között dolgozott; ő mondta egyszer, hogy ez a fesztivál nem lehetne nyolc napos – az ember ennyire van kitalálva, egy hét korlátlan bulira és szépségre. Többet már nem viselne el. Az utolsó két nap természetesen önfeledtségben és az utolsó csepp erő kisajtolásában telt. A szép lassan haza, vagy csak fel a városba pakoló szomszédra megpróbálunk nem odafigyelni, pedig ők az első elköltöző fecskék, mielőtt szerda délelőtt tömegek indulnak meg a K-Híd felé, vagyis bele a külvilágba.

A Szigeten megszűnni látszik az idő (de legalábbis nagyon furcsán járnak a mutatók a fesztivál óráján), az egész rendezvényt afféle Jackson Pollock-i vászonnak kell elképzelni, amelyben nincs lineáris dramaturgia, valahogy minden egyszerre van ott. Úgyhogy a hétfői, utolsó előtti napon még nem lehetett észlelni a vége-hangulatot.

Nem tudni, George Ezra arathatott-e bárhol másutt ekkora ordító sikert kedves, pengetős slágerével, a Budapesttel, mint épp a Szigeten, ahol amúgy is minden „Budapest”-felkiáltást őrjöngve fogadnak. A nagyszínpad délutáni programjában hatalmas ováció kísérte. Őt a Glass Animals nevű brit indie electronic-banda követte, akik megalapozták az élőzene rajongóinak aznap esti csúcszenekarát. Az nem teljesen világos, mikor lett a Two Door Cinema Club nevű, öt éve még kora délután fellépő indie rock-zenekarból főműsoridős szupersztár, de tény, hogy pénteken sokan csak miattuk érkeztek a Szigetre, és az is tény, hogy ez a kellemes kis bend mára dübörgő stadionrock-látványossággá nőtte ki magát, amelynek már rég nem a (továbbra is utolsó számnak meghagyott) What You Know az egyetlen hallgatható slágere.

Az estét a nagyszínpadon a Major Lazer fejezte be, bár rá is ugyanaz érvényes, mint az előző esték programzáróira: bár a tombolás megvan, az egyéniségből vajmi kevés jutott ki, így a hangsúly inkább a fényshow-n van, mint magán a koncerten. (Mielőtt valaki kővel dobálna meg, amiért mindig az elektronikus zenével van bajom: a Fume szettje az A38-ban hajnalban egészen kiváló teljesítmény volt ugyanezen a napon.) A Major Laser helyett egyébiránt könnyedén választhatta a közönség a pörgős-zúzós magyar Fish! zenekart, vagy épp a lágyabb ütemekkel és szintivel varázsoló, kritikusai által csak „kék hullámot” vagy „jizz jazz-t” játszó kanadai Mac DeMarcót.

Az utolsó este, mielőtt Dimitri Vegas vette volna a kezébe a lemezjátszókat, igazi rockos hangulattal indított. A The Kills amerikai–brit formáció kezdte a hangulatteremtést, majd a nem is oly madárhangú Birdy vette át a stafétát. Az Alt-J már visszatérő a Sziget programjában, legutóbb sem okozott csalódást. Szép átvezetés a rock és az elektronika között, lágy hangzás, az art rock legmélyebb bugyrai.

Az A38-on a Breaking Benjamin alternatív metálja hangzott fel, majd az indie rock koronázatlan királyai, az Interpol lépett színpadra. A Magic Mirror esti buliindítójáért idén a Limbo nevű ausztrál formáció felelt – méghozzá egészen elképesztő teljesítménnyel. A zenés kabaré-cirkusz tartalmazott szteppet, élőzenét, bohóctréfát, tűz- és kardnyelést, hajmeresztő mutatványokat földön és levegőben, és persze temérdek szexepilt. Igazi cirkuszon kívüli cirkusz ez a Sziget egyik legbulisabb sátrában. Remek kis megoldás, hiszen a valódi cirkuszt idén nem a városközpontban találjuk, hanem kívül, a hazavezető úton, mi nagyobb helyet jelent ugyan, de kissé sokat kell hozzá talpalni. A színházban az utolsó este Duda Éva és társulata lépett fel, a Volt fesztivál színpadján pedig hagyományápoló módon Müller Péter Sziámi és az And Friends zárta a rendezvényt, az utcaszínházak még egyszer utoljára körbejárták a Szigetet, hogy aztán egy vegyes bulikon átmulatott éjszaka után végképp elhallgasson az óbudai Hajógyári sziget.

A következő évig.