Zsebben a Sziget-útlevél, a legtöbben már le is pecsételtették a kötelező állomásokon és meg is kapták érte méltó jutalmukat póló vagy nyakkendő képében. Az álarcos őrültek hordája egyre nagyobb – szaporodnak a szabadság szigetén a pokémonok, a szuperhősök, és persze unikornisból is van vagy ezer, Deadpooltól a karton-Szupermenig. Meg itt nyomul a legdurvább elektro-bulikon a Télapó is... A Civil Szigeten hangosan védik az emberi jogokat, a színház, a mozi, a cirkusz folyton teletömve, ordítunk a jazztől és halkan lejtünk a popra – Közép-Európa legnagyobb bulija sem éjjel, sem nappal nem alszik, főképp, hogy lassan bekövetkezik a finis.
A hétvége hozott hideget és meleget is – ez egyaránt vonatkozik az időjárásra, mint a koncertek minőségére. A pénteki nap erősre sikeredett: a Mando Diao meglepő fordulattal rockkoncertje közepette DJ-putot ragadott és egy nótát elektronikus hangszerelésben adott elő; a Kasabian semmi újat nem hozott az előző – ki tudja, hány – szigetes hangversenyéhez képest, de legalább megbízható banda, mindig ugyanazt a minőségi zúzást köszönhetjük nekik.
Az est abszolút fénypontja természetesen a sokak által rég áhított PJ Harvey-koncert volt, és nem is okozott csalódást. Az íróként, költőként, dalszerzőként is elhíresült Polly Jean az art rock egyik koronázatlan királynője, akit paradox módon a nagyközönség leginkább együttműködéseiről ismer – például a méltán híres Nick Cave-balladából, a Henry Lee-ből. Tekintélyes méretű szóló-opusz áll azonban e törékeny brit szépség mögött – karrierje együtt kezdődött az idén 25-öt ünneplő Szigettel. Tollba és fekete kis egyrészesbe csavarva, leginkább egy középföldi tündét idézve, egy szaxofonnal a kézben, szürke színpadon, fekete-fehérben ontotta pénteken közönségére a muzsikát, és a legújabb albumával (The Hope Six Demolition Project) a szegénység, a társadalmi problémák mellett állt ki, miközben ezzel az idei Sziget Fesztivál legjobban megszerkesztett művészi produktumát nyújtotta.
A Quimby a megszokott stílust, a megszokott hangulatot hozta, talán a szokottnál kicsit több angol dalt énekelve – elvégre a nemzetközi vizeken úszó A38-ban léptek fel idén. A világzenei színpad pénteki nagyágyúja a spanyol és francia cigányzenét játszó Le Caravane Passe volt játékos ritmusvilágával.
A péntek este porfelhős szelet és hidegfrontot hozott – na meg a Sziget emlékeink szerint legrosszabb szombati fősodrát. A nagy kedvencnek számító színporos party elmaradt a szél miatt (kedden kerül megtartásra), a Rita Ora és a Clean Bandit helyét utolsó pillanatban átvevők pedig olyanok is voltak, amilyen a helyettesítés lenni szokott. Iggy Azalea, aki legfőképp néhány együttműködéssel írta be magát a popzene nagykönyvébe, unalmas rap-bulit tolt, amelyen közreműködő partnereit egy pendrive helyettesítette, és amely üres fenékrázásba fulladt. A Galantis már paradoxabb helyzet: a svéd duó látványos DJ-pult-dobszett kombinációjú show-ja tomboló hangorkán volt, amelynek azonban kevés keresnivalója van a Sziget nagyszínpadán. Sokkal inkább el tudjuk képzelni a Balaton Sound vagy az EXIT főbb látványosságai között. Macklemore átlagos partyzenét szolgáltatott, helyette bárki állhatott volna a pult mögött – és ez igaz lesz a másnapi The Chainsmokersre is: tulajdonképpen meg sem tudnánk őket hallomásból különböztetni. Az már csak hab a tortán, hogy az Index értesülései szerint a DJ-t még aznap este vesekő gyanújával kórházba szállították.
A már említett The Chainsmokers „koncertjét” leszámítva (sokan a név és a legtöbbek által ismert, a Coldplay-jel együtt létrehozott dal, a Something Just Like This miatt abban a tudatban várták a hangversenyt, hogy a név egy popbandet takar) a vasárnap már nívósabb buliként marad meg az emlékezetben. A Metronomy kellemesen nyitotta a nagyszínpad programját szintis-popos-elektronikus zúzásával, amely kellemességben nyilván szerepet játszott az is, hogy 72 óra óta először ekkor sütött ki a nap. A White Lies és a Hurts nem először szerepelnek a Sziget programjában, és láttuk már, mit tudnak – ők is a megbízható előadó kategóriáját képviselik. Mégis: valahogy nem lehet nem együtt ordítani egy lelkes franciával a Lose My Life-ot, vagy kavicson lejteni lassacskán a Wonderful Life kissé nyálas, de azért ütemmel megtámogatott popjára.
Az estnek persze ismét nem a nagyszínpadon lett vége: az algériai-francia koprodukcióban zúzó Orchestra Nacional de Barbes az arabus rock vidékein barangoltatott, a The Pretty Reckless a poszt-grunge és az alternatív rock labirintusába vezetett be minket elképesztő gitárszólóival, de nem okozott csalódást a Volt színpadon a Vad Fruttik idei robbanása sem.
A hétfő este George Ezrát, a Glass Animalst és a Two Door Cinema Clubot ajánlotta figyelmünkbe, majd a bulit a Major Lazer fejezte be, a keddi zárónap pedig ismét rockosabbra veszi a figurát: jön a The Kills és Birdy, majd lassítunk kicsit az Alt-J-vel, hogy a végső pálmát Dimitri Vegas záróműsora vihesse el. És már vége is lesz…
