Sagmeister Laura festőművész 1969-ben született Szabadkán. Jelenleg a Tisza-parti kisvárosban, Magyarkanizsán él, férjével. Több alkalommal jártam már az otthonukban, ezúttal Laura új műtermére voltam kíváncsi, elkészült, gyere, nézd meg, mondta a telefonba. Meglátogattam hát. Kinyitom a hatalmas vaskaput és úgy érzem, mintha egy varázsló kertjében találnám magam, arcok néznek szembe a virágokból és a zöld növényzettől misztikus jeleket kapok. Laura is virág, hol feslik-nyílik, kitárul. Laura gyerekkorában nagyszüleinél kertes házban lakott, ahol a világ legszebb hajnalai játszódtak le, tökéletes rendezésben, emlékezete a maihoz hasonló nyári délutánok hangjait hordozza magában. Legkedvesebb gyermekkori emléke az önfeledt játék, amikor az utca tele volt gyerekkel, és szieszta idején el lehetett tűnődni ezen a kristálytiszta világon, amit soha sem lehet megunni. Erről már új, tágas műtermének meghitt társalgórészében mesél, egy régi, öblös fotel mélyén ülve, és most is lenyűgöz a végtelen nyugalma , ugyanakkor az a tűz, energia, ami a személyéből árad. Miközben a legújabb alkotásait nézegetjük, arról is beszélgetünk, számára vajon milyen egy tökéletes nap.
– Néha úgy érzem, megadta a Jóisten, hogy tökéletesen érezzem magam. Szeretek Kanizsán, szeretek jókat beszélgetni a barátaimmal, olykor csodálkozni, örülni, rajzolni, festeni, szeretem a férjemet és az otthonunkat, meg tudom becsülni, amink van. És amikor lefekszem, úgy érzem, ez a nap úgy volt tökéletes, ahogy volt. Ilyenkor a mát szeretném belső élménnyé tenni.
Találkoztál-e hozzád hasonló lelkületű művészemberrel, akinek az alkotásai hasonlóak a tiédhez?
– Azt mondanám, én hasonlítok valakihez. A pécsi tanulmányaim idején kezdtem el bivalyszerű motívumokat festeni. Aztán az egyik évfolyamtársnőm megnézte, mindig kell egy harmadik szem, hozott egy Barcelo-katalógust, és rámutatott arra, hogy hasonló hozzáállással fest ő is, hasonló temperamentummal. Akkor még nem ismertem Miguel Barcelót, a motívumvilágát, nem hathatott rám. Egyébként a művésztelepeken találkozok olyan alkotókkal, akikkel együtt dolgozok, és annak ellenére, hogy más a belső világunk, hogy a művészetben különböző utakon járunk, de értek bennünket hasonló hatások, élmények, s ez tartja ébren, s teszi közelivé a munkáinkat. Nem mindenki mellett tudom elengedni magam, mert az alkotási folyamat számomra eléggé intim. De általában olyan alkotó mellé kerülök, aki mellett jó dolgozni. Szerintem ösztönösen vonzzuk egymást.
Nézem a kezét, kicsi, finom, elhegyesedő ujjain rózsaszín lakkos körmökkel. Szinte elképzelhetetlen, hogy ezzel a kézzel szöget ver, cipeli a képeket, neki támasztja a falnak, miközben sárgásfehér fényeket vet rá az asztali lámpa. Ebben a miliőben az érdekel, hogy az újonnan elkészült műterem előmozdítja-e Laurát az alkotómunkában.
– Az a legnagyobb dolog, ha az ember bárhol ki tudja kapcsolni a környezetét, és úgy tud dolgozni. Úgy értem ezt, hogy bizonyos fajta képet csak bizonyos hangulatban tudok festeni, és apró külső körülmények is nagyon meg tudnak zavarni. Amíg nem újítottuk fel, mozgott ez a hely, néha itt festettem, néha átpakoltam máshová. Ha állandóan változik a tér, újra kell szokni, nehézkesen működik az alkotói tevékenység. Végre van műtermem, és olyan, amilyennek elképzeltem, ha kinyitom a szemem, az egészet a maga sajátosságában látom: hatalmas, világos, funkcionális tér, és még szép is. Először annyira örültem, hogy nem is tudtam dolgozni. Most már inspirál. Ki tudom kapcsolni azt az érzést, hogy én húzom meg a vonalat. Ha festek, önmagam számára mássá válok. Az én mindig valaki vagy valami más: például egy macska, ami színekké, vonalakká sűrűsödik bennem, és áttelepül a vászonra.
Mi vagy te, macska vagy hal? Melyikhez hasonlítasz leginkább?
– Én? Félig macska, félig hal, ez is, az is. (nevet) Nem tudatosan kezdtem el macskát festeni, ez előjött valahonnan, jöttek a képek és én variáltam őket. A macska mozgása igézett meg, a mozdulatai, ahogyan különböző alakzatokat rajzolt a testével. Szeretem mozgásban ábrázolni a macskát, mert számomra a legkecsesebb élőlény. Mindig is volt macskánk, itt volt körülöttünk, macskákkal éltünk együtt, közünk volt egymáshoz és egyszerűen lenyűgözött a lénye. Szép a macska és milyen kecsesen mozog. De! Miközben velük együtt élünk mi emberek, ugyanabban a térben és időben, ugyanazon a bolygón, nem bánunk velük úgy, ahogy kellene. Pedig alázatosabbak, mint az ember. Másrészt viszont emiatt jobban meg is figyelem az állat- és növényvilágot. Ha például átölelsz egy fát, elkezd kommunikálni veled, érzed, hogy pulzál, hogy él. Ha ezt egyszer megtapasztalod, máshogy nézel a fákra, különös vonzalommal és rokonszenvvel. Ezekkel a lényekkel való kapcsolatom sokkal mélyebb a puszta látványnál.
Fő témáid: a fák és kövek, gyökerek és lombkoronák, gyíkok és baglyok, éjszakák és nappalok, „egymást föltételező ellentétek és különös egyensúlyok” után a halak is megjelentek a képeiden.
– Egyes képeimen táplálékként jelenik meg a hal. Az asztalon, áldozatként. Vannak olyan festmények, ahol a sárban, a járási dagonyában úszni próbáló halak időben távolról, ősiségből érkeznek. Halcsontvázak. Mindig azt juttatja eszembe, hogy az egykori Pannon-tenger mélyén, fenekén vagyunk. S a vásznakon megjelennek a Tiszában úszó halak, megfoghatatlanok, és abban az állandó változásban élnek, mint maga a folyó, aminek nincs jelene, a múltban és a jövőben sodródik. Ezért szoktam a partján meditálni, ráteszem a gondolataimat a folyóra és elviszi. Legvalószínűbb, hogy ebből az élményből fakadt fel a kék szín is, ami számomra a végtelenséget, a megfoghatatlanságot, az átlátszóságot hordozza magában. A rózsaszín színaroma mellé a kék meg a piros társult, mintha felbontottam volna a lilát. A kék a víz, a piros a tűz, nem hiába mondják, hogy tűzpiros. Nekem tetszik ez a két szín, valahol kiegészítik egymást.
Művészként nem az utánzásra, hanem az egyediségre, a séma nélküli alkotásra törekszel. Azt vallod, hogy a mű lelkünk legbelső, tudatalattink legmélyebb rétegeiből kell, hogy megszülessen.
– „Minden művészet legmagasabb feladata, hogy a látszat által megadja egy magasabb világ káprázatát”. Ez a Goethe-idézet lett az ars poeticám. Ráismertem arra a törekvésre, ami mindig is mozgatta a művészi tevékenységemet. Nemcsak a látás érzékszervével észlelünk, hanem az egész lényünk át kell, hogy élje a tájat vagy a növényt, vagy éppen azt, amivel foglalkozunk. A természet csak azok számára fedi fel magát, akik aktívan foglalkoznak az észleléssel és a megkülönböztetés rejtélyeivel. Ehhez a rajzolás nyújtja a legnagyobb segítséget. Ha az egyszerű dolgokat sikerül magasabb szintre felemelni, akkor úgy érzem, megérintett az alkotás angyala, és az elkészült festmény mindennél többet ér. Adja isten, hogy sikerüljön nagyot alkotni. A vágy munkálhat bennem, mert mindig valahol elöl jár, és ha megfelelő ihletben vagyok, ez hihetetlenül motivál. Az akarat elpusztítja ezeket a pozitív alkotói energiákat.
A hatalmas vászon szélei lassan kibuknak a keretből, helyenként kivillan a háttér, a kék, a piros fölkúszik a festőnő arcára, alkonyodik.
Mit jelent számodra a nagy és a kis forma, mennyivel intimebb a kicsi, és mennyivel ad nagyobb szabadságot a nagy forma?
– Mark Rothko azt vallja, hogy az ember, amíg nem próbálja ki a nagy formát, addig nem tudja, hogy kicsoda. „Én hatalmas képeket festek. Tudom történetileg a nagy méret azt jelenti, hogy az ember valami lenyűgözőt, nagyszabásút akar létrehozni. Én pedig éppen azért festek ekkora vásznakat – úgy vélem más festők is hasonlóképpen gondolkodnak – mert nagyon is meghitt és emberi akar lenni. Aki kis méretű képet alkot, kívül rekeszti magát saját tapasztalatán, élményét diavetítőn vagy kicsinyítő lencsén át szemléli. Minél nagyobb a festmény, annál inkább benne foglaltatik alkotója. Ez ellen mit sem tehetünk.”
A nagy formátum összeköti az embert az alkotás folyamatával és kiemeli az érzéseket. A nagyot, mint alkotási felületet megélni, rendkívül erős, vulkanikus érzés. Egyfajta rituális tánchoz lehet hasonlítani, amikor festés közben körüljárom a nagy vásznat, a szűz vásznat, és fröcskölöm a festéket. Az első lendület mindig a mélyből kell, hogy jöjjön. Azért, mert őszinte. A kis felület is tud sugározni, de nagy térben festeni, átmenni egy másik dimenzióba, rendkívüli élmény. Ha egyszer kipróbálod, többé nem tudsz megválni tőle.
A rajz folyamatosan része volt az életednek, hiszen éberen tartotta a tehetséged, a technikai adottságaidat.
– Rengeteg rajzfüzetem, jegyzetfüzetem van. Át lehet lapozni őket. Ettől naplószerű. Ezt a formát nagyon szeretem. Valamelyiket gyorsan tele rajzoltam, de van olyan is, ami évek alatt telt meg. Tematikus füzetek is akadnak közöttük. Például a gránátalmás füzet vagy egy útikönyv. Készítettem leporellókat, szétnyitható képeskönyveket is, macskásat és halasat. Elkezdtem rajzolni, és egyszer csak a képek egymásra fűződtek, összekapcsolódtak és kialakult egy vizuális történet, egy időbeli folyamatosság. Nem volt vele semmi mondanivalóm, azért készítettem, mert izgalmasnak találtam ezt a formát. A leporellókat úgy hajtogatom, rakom szét, ahogy kedvem tartja s ennek köszönhetően teljesen új kompozíciók alakulnak ki. Végtelen kombináció születik egy rajzból.
Koncz István Csend és lázadás című verseskötetéhez készítesz illusztrációkat. Ez számodra kihívást jelent?
– Igen, mivel eddig a már meglévő képeimet használták fel az illusztráláshoz. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy engem kértek fel a kanizsai költő verseinek képi megfogalmazására.
Szoktál-e tárlatokra járni?
– Az első képzőművészeti impulzusok éppen egy tárlaton értek. A reprodukció csak halvány képet ad az adott műről, egy könyvet lapozgatva közel sem élhetjük meg azt a hatást, azt az energiát, amit az eredeti kép vált ki belőlünk. Egy-két külföldi kiállításra is eljutottam, ahol igencsak feltöltődtem. Joan Mirót egy barcelonai kiállításon fedeztem fel, érdekesmód reprodukción soha nem izgatott a festő. Emiatt ki merem mondani, hogy számomra nagyon fontos a tárlat. Ha saját alkotásait állítja ki egy képzőművész, akkor tegye, ha úgy érzi, van közölnivalója. Amikor kitesszük a képeket, azért felelősséget vállalunk. Én állok ki, a képeimmel együtt. Ezt nem lehet külön választani. Akkor veszed észre igazán, hol tartasz. A műteremben is látják az emberek, de az nem ugyanaz. A kiállítás egyfajta kommunikáció, hiszen a képeid találkoznak a közönséggel. A közönség pedig többnyire azokból áll, akik érdeklődnek iránta, akiket magával tud ragadni. Például olyan embereket, akik még nem a barátaim, de azok lehetnek egyszer.
Van olyan képed, amitől nem tudnál megválni?
– Igen, van, néha el is dugom, esetleg kiteszem a falra, és az életünk részévé válik. Van egy-két rajz, amit szeretek és magamnál tartok, mert úgy érzem, hogy jól sikerültek. Esetleg olyan valakinek adnám oda, akinél meg tudom nézni, időről időre.
Emberi és alkotói szabadságodat nem kezdte ki a lélekfosztó, gazdasági szempontból támaszt nem nyújtó társadalom.
– Eddigi életemnek sosem a megélhetés volt a fő mozgatórugója. Ha egyszer elgondolkodunk azon, hogy nekünk mennyi pénz kell ahhoz, hogy boldogok legyünk, akkor rájövünk arra, hogy igencsak kevés. Amikor körülnézek magam körül, és látom, hogy még mindig vannak barátaink, itt a Tisza, a fák, a kanizsai szép kis utcák, a piac és még sorolhatnám. A világ legjobb helyén vagyok. Ezenkívül mire van még szükségem? Véleményem szerint nem általános helyzetek vannak, hanem sorsok. Emberi sorsok. Ha valakinek az a sorsa, hogy elmenjen, akkor mennie kell, akinek pedig az, hogy maradjon, akkor maradnia kell, de viszont ilyen helyzetben ügyelni kell arra, hogy a saját sorsunkat kövessük, ne a másét. Életünk során különböző természetű nehézségek többször is felfeslenek, amiben az a jó, ha meg tudjuk oldani a gondjainkat, és tovább tudunk lépni, lelkileg tovább tudunk fejlődni, és eközben boldogok tudunk lenni. Legfeljebb pillanatokra. Az is nagy dolog, ha pillanatokra boldogok tudunk lenni.
