2024. március 29., péntek

Macron gondjai

Esik Emmanuel Macron új francia köztársasági elnök támogatottsága. Az elnökválasztás második fordulóját a szavazatok 66 százalékával nyerte meg, július végére azonban támogatottsága már 54 százalékra esett. Ez még önmagában nem lenne nagyobb gond, bár elődjeinél ugyanebben a fázisban Sarkozynél 66, Hollande-nál 56 százalék volt, a maga 48 százalékával csak Mitterrand állott rosszabbul. Ugyanakkor azonban már csak 37 százalék vélekedik úgy, hogy az új elnök jól végzi a dolgát és nőtt azoknak a száma, akik elégedetlenek eddigi tevékenységével és eredményeivel.

Itt ugyanis már nemcsak a közvélemény-kutatás eredményéről van szó, hanem egy egész Európa szempontjából nagy, bátran mondhatjuk, történelmi jelentőségű jelenségről. Arról, hogy a kontinens történelmének a rendszerváltás után legnagyobb politikai fordulata ütközik a valósággal. Mert Macron ilyen fordulatot hajtott végre. Szakított az európai politika egy mindjobban érződő, a gazdasági válsággal gerjesztet folyamatával. Azzal, hogy nemcsak a rendszerváltás országaiban, amelyekben nemcsak a bolsevik múlt, hanem a két világháború közti korszaknak a visszakísértése miatt is a demokráciával való mostani ismerkedés korszakában nem tudnak alkalmazkodni egy egyszerű szabályhoz: Őfelségének van kormánya és van ellenzéke. A régebben demokratikus országokban is tért hódít, hogy a hatalmon lévő párt a problémákkal birkózva csak a közvélemény-kutatás eredményeit nézi, az ellenzék pedig azon dolgozik, hogy a kormányzó párt minél kisebb eredményt érjen el.
Ezzel szemben Macron felrúgta ezt az egész politikai mechanizmust. A hatalmon egymást váltó pártokkal szemben az egész társadalmat mozgósító pártot hozott létre. Ezt a pártot olyan parlamenti többséghez juttatta, amely képviselőinek legalább a fele eddig távol állt a politikától. És a legnagyobb dolog, hogy olyan kormányt hozott létre, hogy a minisztereknek fele a szakma kiválóságaiból tevődik össze, a másik felében pedig majd minden francia párt képviselve van. Úgyhogy olyan furcsa helyzet állt elő, hogy az ellenzéknek saját embereikkel kell szembefordulniuk. (Létre is jött az a sajátos jelenség, hogy a legerősebb ellenzéki pártból kivált egy egész képviselői frakció, azzal a szándékkal, hogy márpedig ők a kormányt fogják támogatni. És már volt is egy törvény, amelynek az elfogadása ellen csak 37-en(!) szavaztak az 577 képviselőből álló parlamentben.)
És ennek a fordulatnak vannak is sikerei. Lépés tett a politika „erkölcsösítésére”: törvénybe foglalta, hogy a foglalkozássá vált politika nem adhat életfogytiglani pozíciót, a politikusok nem foglalkoztathatják jól fizetett állásban hozzátartozóikat stb. A gazdaságban: júniusig
22 300-zal, júniusban további 10 900-zal csökkent a munkanélküliek száma. A külpolitikában máris találkozott a világpolitikát igazán formáló személyiségekkel. Az Európai Unióban új lendületet adott annak a próbálkozásnak, hogy az Unió a „többsebességű” megoldással kilábaljon mai válságából. És egy jelentős siker: igyekszik érvényt szerezni annak az igazságnak, hogy a migránsok ellen nem falakkal kell harcolni, hanem szakítani kell azzal a politikával, amely csak káoszt teremt, fel kell számolni magát a káoszt és Franciaország már önálló szerepet is vállalt e káosz leküzdéséhez Líbiában.
Ez a forradalmi fordulatot jelentő politika azonban beleütközik a valóság kőkemény falába, hogy ez olyan nehézségeket támasszon, amelyek a támogatásnak bevezetőben említett megcsappanásához vezetnek. Ennek a valóságnak van két eleme, ami ilyen hatással jár: egy szubjektív és egy objektív eleme. A szubjektív elem, hogy a franciák egy tekintetben éppen az ellenkező végletet képviselik a rendszerváltás országaival szemben.
A bajok ugyanis a rendszerváltás országainál – már a múlt visszakísértésének hatására is – azt a törekvést szülik, hogy leküzdésükre örökös, keménykezű, semmivel sem gátolt, lehetőleg egy ember kezében összpontosuló hatalom jöjjön létre. A franciák ezzel szemben szinte irtóznak attól, hogy egy ember túl nagy hatalomhoz jut. Háborús hősüket, De Gaulle-t sem sokáig tűrték. Mitterrand hosszan tartó hatalma azzal bosszulta meg magát, hogy a szocialisták jelöltje a következő elnökválasztáson nem jutott be még a második fordulóba sem. Most viszont Macron olyan hatalom birtokába került, amilyennel az V. Köztársaság egyetlen elnöke sem bírt. Természetes, hogy ez sokaknak nem tetszik. (Először Benoit Hamon, a szocialisták elnökjelöltje tette szóvá „a hatalom hiperkoncentrálását” és a Liberation már Jupiterként ábrázolta Macront.)
Sokkal komolyabb gond és a támogatottság csökkenésének lényegesebb tényezője, hogy Macron nem tehet csodát. A francia gazdaság lendületének visszaszerzéséhez, az adósság és a költségvetési hiány csökkentéséhez megszorításokra van szükség. Macronnak már volt egy kemény csatája: a katonai költségvetés 850 millió euróval való megkurtítása miatt lemondott a vezérkari főnök, és meg kellett ígérnie, hogy jövőre a katonák több pénzt kapnak. (A rossz nyelvek szerint a 61 éves Pierre de Villiers azt sem tudta elviselni, hogy „egy kölyök”, aki nem is katona, azt mondja neki, hogy ő a gazda.)
De máris érezteti hatását, hogy három fronton is megpróbáltatások várnak rá. Csatáznia kell a helyi hatóságokkal, mert le akarja faragni azok kiadásait éppúgy, mint a lakosság egy egész rétegével, mert meg akarja szüntetni a „lakássegélyt”, amit a lakbér fizetésére kapnak a kiskeresetűek. A legkeményebb ütközet azonban ott vár rá, ahol Hollande visszakozásra kényszerült, mégis népszerűségébe került: az új munkatörvény elfogadásánál.