,,Hallottátok-e hírét…” címmel szerdán rendezvénysorozat kezdődött Belgrádban, a Néprajzi Múzeumban, amely során egészen augusztus 20-áig a vajdasági magyar kultúrába nyerhetnek betekintést az érdeklődők. A rendezvény megnyitóján Hajnal Jenő, az MNT elnöke mondott bevezetőt:
– Nagy tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket a Magyar Nemzeti Tanács nevében, és hálámat szeretném kifejezni mindenekelőtt vendéglátóinknak, a Belgrádi Néprajzi Múzeumnak és annak igazgató asszonyának, dr. Mirjana Menkovićnak a felkérésért és a lehetőségért, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és felkért szakmunkatársai bemutassák a vajdasági magyar nemzeti közösség kulturális örökségének és élő kultúrájának néhány sajátosságát, részletét és mozzanatát.
Ennek a lehetetlen vállalkozásnak a sikeres megvalósítását szeretném külön is megköszönni: Lovas Ildikó írónak, aki a program koncepcióját kidolgozta, dr. Silling Léda néprajzkutatónak, aki a Vajdasági Magyar Értéktár anyagából válogatott, dr. Ninkov Kovačev Olga művészettörténésznek, a Vajdasági Magyar Képtár kurátorának és Kucor Tamara művészettörténet szakos egyetemi hallgatónak, aki képzőművészeti értékeinket mutatja be hamarosan, valamint Brenner Jánosnak és Dancsó Andreának, a Híd–Art tárlat válogatóinak és természetesen a ma este fellépő művészeknek: Fábri-Ivánovics Tündének és Fábri Gézának. Szép estét kívánok mindenkinek!
Biztos vagyok benne, hogy azok is, akik nem tudnak magyarul, köszöntésem alapján azonnal megállapították, hogy magyar nemzetiségű vagyok, és hogy az anyanyelvem magyar. Azok, akik a magyar nyelvet nem ismerik, a magyar beszédet hallva azt mondják: ez a nyelv furcsa, szokatlan, ám nekünk magyaroknak talán épp ezért még csodálatosabb. Erről győz meg bennünket Kányádi Sándor Játszva magyarul című négysorosa is, mely szerint: „aki megért / s megértet / egy népet / megéltet”.
Mi másról is szólhatna tehát egy, a vajdasági magyarságot bemutató kiállítás és programsorozat (ének, zene, tánc, tudományos értekezés, eszmecsere, mozgókép, szín és íz kavalkádja) mint a „megértésről”, a „megértetésről” és ennek a közösségnek a „megéltetéséről”, de még inkább ezt a „megéltetést” tápláló tájnak és léleknek a színéről és hangulatáról. Mindkettő ugyanis – ahogyan azt Majtényi Mihály vajdasági magyar író megfogalmazta – „A szín és a hangulat az a gyökér, az a hajszál, amelyen át… alakjainkat odaszögezhetjük a földhöz, a tájhoz, és felébreszthetjük az olvasóban azt a hatalmas érzést, hogy együtt járhat velünk, és ahol jár, az a mi földünk”.
A ma nyíló kiállítás és az előttünk álló napok eseménysora sem szeretne többet, mint odaszögezni a látogatót, a közönséget ahhoz a röghöz, ahhoz az ezeréves múlthoz, anyagi és szellemi kincshez, amelynek jelképe az aracsi kő és az aracsi pusztatemplom. Mert mind a sírkőlap ember- és állatalakjai, latin feliratai és varkocsfonata töredékességében is, mind maga az aracsi templom romosságában is a táj legnagyobb, legszebb és legtitokzatosabb középkori alkotásai, amelyek hiányosságuk és omladékonyságuk ellenére is jóval többet jelentenek nekünk, itt élő magyaroknak, mint múltunk „csupán” értékes műemlékei. Az egyik olyan számunkra azzal a félalakjával, aki áldásra vagy esküre emeli jobb kézét, mint a bánsági tájból kiszakadó felkiáltójel, a másik pedig a költő szavával maga a „rommá sűrűsödött csönd”.
Így válhat szín és hangulat a történelem szerves részévé, míg maga a történelem a lélek sokadik dimenziójává, hiszen adva van: táj és kő, nép és kép, íz és szín. Belőlük pedig egy kis jóakarattal, együttérzéssel és szeretettel spirituálisan felépíthetjük és kiépíthetjük körülöttünk a múltat és a jelent.
Ma és az elkövetkező napokban ugyanis töredékességében is maradéktalan hangulatképet szeretnénk adni arról a világról, ahol a futóhomok a feketefölddel keveredik, ahol a nagy vizek hatalmas háromszögeket képeznek, ahol az első európai nagycsatorna az egész táj képét és vele együtt a lelkét is átformálta, és ahol a Tisza megszelídült, hogy sokszínűvé tegye a tájat, ugyanakkor különössé és sajátossá azokat, akik a partjait lakták és lakják.
Akik számára a magyar nyelv a magyar identitás legfőbb eleme. A magyar nyelv ugyanis kevés más nép nyelvéhez hasonlítható, mivel a finnugor népek nyelvcsaládjába tartozik. Ezt a nyelvet 14–15 millióan beszélik. Magyarországon kívül számottevő magyar népcsoportok a szomszédos országokban: Szerbiában, Romániában, Ukrajnában, Szlovákiában, Ausztriában, Szlovéniában és Horvátországban, valamint: szerte a nagyvilágban.
Akik számára az anyanyelven kívül a magyarság jelképvilágában a nemzeti táj az Alföld, e tájnak a folyója a Tisza, hegye a Kárpátok, mítoszállata a turul és a csodaszarvas, híres terméke a búza, a Tarcal-hegyi és a tokaji bor, jellegzetes fűszere a paprika, nemzeti étele pedig a pusztapörkölt.
Akik számára az Alföldnek ez a déli része mindig is a népek felvonulási területe volt. Ugyanakkor egészen 1526-ig a középkori Magyarország egyik legfontosabb területe (Szerémség a szőlő és a bor földje volt, Bácsban reneszánsz élet virult), de a magyar írásbeliség bölcsője is egyúttal (az első magyar bibliafordítások itt készültek). A török hatalom megjelenése azonban mint mindent elsöprő szélvész végigszáguldott a Délvidéken. Következménye: egy majdnem kétszáz éven át tartó pusztulás lett. Kevéssé vigasztaló, hogy ez a hosszú történelmi időszak győzelemmel, a zentai csatával (1697) ért véget.
Akik számára a következő majd száz esztendő az újratelepítés minden kínját magával hozta, hiszen a török kiűzése és a Rákóczi-féle szabadságharc után a megtelepedés, az élet újrakezdése nem volt könnyű. Gazdasági szempontból a Ferenc-csatorna megépítése és a mocsarak visszaszorítása volt az egyik legnagyobb horderejű esemény, művelődéstörténeti szempontból pedig a kulturális és oktatási értékteremtés feltételeinek megteremtése. Korszakzáró eseménye a magyar szabadságharc volt.
Akik a XIX. század második felében és a XX. század első két évtizedében alakították ki a táj jellegzetes arculatát, amely ezek után már a rendezett élet képét öltötte magára. Noha az is bizonyossá vált, hogy a népek mozgása továbbra sem állt meg: ki- és elvándorlások, és természetesen bevándorlások sorjáztak. Az Al-Duna vidékére például Bukovinából a székelyek érkeztek, akik napjainkig hűségesen őrzik örökségüket: legrégebbi hagyományaikat, szokásaikat, dalaikat és táncaikat Hertelendyfalván, Sándoregyházán és Székelykevén.
Akik úgy gondolják – és tanúság erre a ma nyíló néprajzi kiállítás is –, hogy az említett dél-bánsági falvakon kívül a leghagyományőrzőbb települések még a Vajdaságban: a bácskai Kupuszina, Doroszló és Gombos.
Akik közül azok, akik elindultak a nagyvilágba, még inkább érzik e táj sajátosságát, a különös rögöt és a föld szagát, ahogy a valóságban a porral és homokkal keveredik. Hasonló érzéseket válthatnak ki az itt látható képek is nagyra törő álmokkal, girbegurbán kanyargó utcákkal – megidézve a hely arcát és szellemét. Bár az is lehet, hogy már nem ugyanaz a táj, és bizonyára a lélek és a szellem is megváltozott, de hisszük, hogy köldökzsinór volt és maradt a szülőföld, amely a természethez és a földhöz köt.
Ezúttal tehát nem a veszteségeket, amelyek sebezhetővé, gyökértelenné teszik az embert, hanem értékeinket igyekszünk bemutatni, pontosabban láthatóvá tenni mindazt, ami arra ösztönözhet bennünket, Szerbiában élő magyarokat, de minden kedves látogatót is, hogy egyik legnagyobb kincsünk – ennyi érték között is – otthon maradni és boldognak lenni a fölnevelő tájban még akkor is, ha gyakran úgy érezzük, hogy az immár egy megváltozott, önmagából kifordult világ része.
Egy ilyen világban pedig érdemes megfogadni Széchenyi Istvánnak, „a legnagyobb magyarnak” egy 1830. október 10-éről keltezett levelének megállapítását, mely szerint Szerbia és Magyarország érdeke olyan szorosan összefonódik, hogy akár akarjuk, akár nem, barátokká kell lenniük.
* Elhangzott a belgrádi Néprajzi Múzeumban
