2024. március 29., péntek

Éljenek a menő milliárdosok!

Pókember: Hazatérés

Spider-Man – Homecoming, 2017. Rendező: Jon Watts. Stan Lee képregényfolyamából írta: Jon Watts, Christopher Ford, Chris McKenna, Erik Sommers, John Francis Daley és Jonathan Goldstein. Fényképezte: Salvatore Totino. Vágó: Debbie Derman és Dan Lebental. Zene: Michael Giacchino. A főbb szerepekben: Tom Holland, Michael Keaton, Robert Downey Jr., Marisa Tomei, Jakob Batalon, Laura Harrier.

Bár újraindítani egy sorozatot alig pár évvel annak leállítása vagy bukása után mondjuk húsz éve még teljes katasztrófának hangzott volna, az utóbbi években szinte divat lett. (Gondoljunk csak az épp a Marvel-univerzumból származó Fantasztikus Négyesre, amely kétszer is fiaskót eredményezett.) A Pókembernek ez a harmadik reinkarnációja a kilencvenes években a Sem Raimi-trilógia Tobey Maguiere és Andrew Garfield után – megérkezett az új, cool, tini kiadás: a Tom Holland-féle ízeltlábú. Hogy újabb, coolabb és tinibb, azt kábé már akkor is megsejtjük, amikor felcsendül a Marvel-hősöket felsorakoztató főcím zenéje. Michael Giacchino ugyanis az eredeti hatvanas évekbeli rajzfilm zenéjét használta fel, drámai akkordokká alakítva azt.

Halál komolyan vett játék, némi szociális egyensúlyhiánnyal: ilyen lett az új Pókember. Menő, ahogy az a filmben önironikusan vagy százszor el is hangzik róla.

A sztori pofonegyszerű, bármely régi színes kiadás struktúrájának megfelel: az épp egy kiképzésről visszatérő középsulis Peter Parker (Tom Holland) elhanyagoltnak érzi magát, miközben iskolai szerelmét, a zaklatókat, geek haverját és magányos nagynénjét is kezelnie kell. Az ultroni anyagból fennmaradt földönkívüli energiaforrásokat közben egy volt takarítómunkás, Adrian Toomes (Michael Keaton) kezdi el zsákmányolni, felfrissítendő a fegyverkereskedelmet. Peter megszakítja a kapcsolatot az őt mentoráló és akcióit állandóan tiltó Tony Starkkal és önálló cselekvésbe kezd, hogy leállítsa a vasszárnyakkal megtoldott Toomest. Ebben benne foglaltatik egy hatalmas csavar is, amely valóban drámai színt ad a tinidrámának, és amelyről nem mondhatok többet, nehogy a szpojlerérzékeny rajongók keresztes pókokkal pakolják tele a galléromat.

A film egy rakás csapdát kikerül: egyrészt minden eddigi verziónál jobban koncentrál arra, hogy csatlakoztassa a filmet a millió órás sorozattá hízó Marvel-világegyetemhez, másrészt szakít azzal a (dögunalmassá váló) élménnyel, hogy újra végig kell néznünk, hogyan válik hősünk egy radioaktív arachnoid csípése folytán szuperhőssé. Ehelyett műfajában egy fejlődésfilmet kapunk, a tini-lét gyötrelmeit egy kezdetleges, ám nagyravágyó szuperhős-báb pillangóvá bomlásával párosító komédiát.

A színészekkel állítólag John Hughes-filmeket nézettek felkészülésként. Látszik.

Tom Holland Peter Parkere egyszerre szertelen tini, vakmerő pizsamahuszár és tépelődő drámai szereplő, de a forgatókönyv leginkább az elsőre összpontosít. Szinte nincs jelenet, ahol ne dőlne fel legalább a háttérben egy rosszul irányzott ugrás által egy-egy bevásárlókocsi. Ebben (és a karakter naivitásából származó állandó viccelődésben) azonban pont az idéződik meg, ami a képregényt annak idején oly népszerűvé tette. Ehhez még csapjuk hozzá Robert Downey Jr. remekül eltalált Tony Starkját, aki afféle mentorként őrködik a születőfélben levő Pókember felett, és máris egy ironikus komédia kellős közepén találjuk magunkat. A szereposztás ironikus csúcsa pedig a karrierje során Denevéremberként felröppenő, Birdmanként érett színésszé formálódó Michael Keaton, aki ismét egy szárnyas őrült szerepébe pottyan – csakhogy ezúttal nem a jó oldalra. (Erre mindjárt külön kitérek.)

Minden pöpec tehát: egy kemény, drámai Pókember helyett inkább Deadpool korhatár nélküli verzióját kaptuk meg a moziban, ami sokkal szórakoztatóbb, mint a menőségre inkább idézetek formájában játszó Sem Raimi-verzió, amely a posztmodern second hand-kiadásáról is lehúzta az utolsó koszos gatyát.

Mi hát a baj ezzel a filmmel?

A baj hasonló keletű, mint a Sötét Lovag trilógia zárófejezetében: a háttérben megbúvó, lecsupaszított történet csak első látásra rétegezett és jóindulatú. Ha képletekre bontjuk a Pókember legújabb verzióját (Hazaétérésként csak azért nem emlegetem, mert a Homecoming sokkal sokrétűbb kifejezés, amely leginkább a baseballra és a filmben központi szerepet játszó bálra is utal), érdekes társadalmi formulákra bukkanunk. A fehér sarokban: az excentrikus milliárdos és az általa felemelt középosztálybeli átlagtini. A fekete sarokban (értsd, a sötét oldalon): a családját eltartani akaró, a felső tízezer által kizsákmányolt és ok nélkül kirúgott kisember.

Kedves olvasó, szerinted ez rendben van így?

Kinek van igaza Hollywood és a Sony tanúsága szerint? Természetesen nem a kisembernek, akit épp a hatalmi struktúrák fosztottak meg tisztes identitásától, osztották rá a Gonosz szerepét. Őt meg kell büntetni, hogy a hatalmi struktúrák tovább élhessenek.

Veszélyes dogma ez, amely valószínűleg nem átgondolt mondanivaló, sokkal inkább az amerikai ész természetéből ered, és amely az utóbbi években egyre több álomgyári filmből árad. Nem direkt üzenet, nem pofába vágott igazság, hanem finoman szőtt világkép.