2024. április 19., péntek
IN MEMORIAM BURÁNY NÁNDOR

Elment az articsóka szerelmese

Éppen Terék Anna Halott nőkről szóló verskötetét olvastam, immár másodszor, lassított ütemben, amikor megérkezett a gyászhír, elhunyt Burány Nándor író, lapunk egykori munkatársa. A rossz hír gyorsabban terjed a jónál, ami nem lenne különösebben nagy baj, ha a rossz hírek zöme nem szellemi kortársaink elveszítését jelezné.

Burány Nándor (1932–2017) Zentán született, tanított és tanult, dolgozott az Újvidéki Rádióban, ifjúsági folyóiratban, majd közel harminc éven át a Magyar Szóban, innét is vonult nyugdíjba. Irodalmi tevékenysége gazdag és sokrétű. Ifjúsági regények sorának szerzője. Történelmi regényeiből többet tudtam meg Vajdaság történelméről, mint a történelemórákon. Írt verset, naplót, novellákat és regényeket, kimérten, akkurátusan, élményt keltően. Ő találta ki a víkendnovella műfaját felénk, ami a Gyümölcsöskert házzal eladó (1987) kötetében már előlegezte a kései, nagy, összetett vallomásos regényét, az Articsókát (2011), amelyben számot vet életével és pályájával.

A Magyar Szóban töltött éveiről nincsenek személyes élményeim, hiszen soha nem dolgoztunk együtt a szerkesztőségben, de az Articsóka éppen erről az időről szól. Folyamatosan írtam a könyveiről, amelyeknek címe is helyzetjelentéssel ér föl: Összeroppanás (1968), Csőd (1970), Különszoba (1970), Hadjárat (1975), Megtorlás (1984), Cserbenhagyott (1985). E munkák közt fontos művei jelentek meg, majd a folytatásban irányt váltott prózájában, következtek az önéletrajzúságba hajló kötetek, mindenek előtt a Margit-híd (1991), és a már említett Articsóka (2011), a szembenézés és a végelszámolás regénye. A föltárulkozás vallomásos záróköve.

Szivácon, valamelyik Szenteleky Kornél Irodalmi Napok során találkoztam először Burány Nándorral, nehéz betegségből lábadozott, és akkor mondta, hogy ítészei közül egyedül én értettem meg, miről is szól a regénye. Személyesen tehát nem, hanem betűk által ismertük egymást, kollégái konfliktus-érzékeny újságírónak tartották, szépíróként is az volt szerintem, bár az utolsó regényében, ahol túl a súlyos betegségen, vallomásban köszön el a múltjától, a Magyar Szóban töltött három évtizedtől is.

Regényhőse nők, szerelmek között járja kálváriáját, őszinte rajongással és a kölcsönös őszinteségbe vetett hittel veszi körül azt, amelyikkel éppen együtt él, és a boldogság beteljesülését álmodja köréjük, ám mindegyik megcsalja, van, aki férfivel, aki meg nem, az a halállal. A regény így Erósz és Thanatosz klasszikus képlete köré épül, szex és halál, akár két mágneses pólus delejezi az elbeszélőt, aki közvetlenül vonzza magához a nemi örömöket és az elmúlásra, a véget-érésre figyelmeztető veszteségeket. Mindkettővel magas hőfokon szembesül, az előbbieket szexuális praktikák fűszerezik, az utóbbiakat a rákbetegség teszi intenzívvé. Szerelem és pusztulás közt szerzett tapasztalása, meggyőződése és hite, hogy az adja a boldogságot, ha a párkapcsolaton belül sikerül boldoggá tenni egymást, és harmonikus közösséggé alakítani a családot, aminek vizuális megfelelője talán éppen az articsóka fészekvirágzata, ami egyben képletesen az elbeszélő tudatfolyamát is megjelenítheti. Úgy tér vissza ugyanis egy-egy életeseményéhez, mintha a növény tobozszerű bimbóit bontogatná, egyre közelebb kerülvén belsejéhez, átvitt értelemben a lényeg megértéséhez.

Az elbeszélt élettörténet egyben három nemzedéket összefogó nemzettörténet is, amiről mindenkinek van, kell lennie emlékeinek. Az, hogy a szerző a Tarcalon articsókáról álmodik, hab a tortán. A növény gyümölcse a hegyen elérhetetlen. Az író képzelete viszont mindent kézzelfogható közelségbe hoz.

Burány Nándor élete során mindvégig áhítozott az articsóka termésére, mint a kisebbségi léthelyzet kiterjeszthetőségének jelképére.

Bár állna előtte teli tálban a gyümölcs!