Nem különösebben jellemző rám a könyvvásárlás, valamiféle szakmabeliség örvén inkább kiadók és szerzők ajándékoznak meg munkáikkal. Persze akad, amit az ajándékokon kívül is szívesen elolvasnék, ezeket a kiadványokat megvásárlom, de évente nem több mint 6–10-et. Most valahogy elszaladt velem a ló, egy hónap alatt megvásároltam a kétévi mennyiséget. Egy kivétellel mindegyik a munkámhoz kellett, a kivétel Regőce fotómonográfiája, amit a zombori Bielitzky Károly Városi Könyvtár és a Történelmi Levéltár jelentetett meg Riđica: severna svetlost címen, három nyelven, szerbül, angolul és magyarul. Erős késztetésem volt a testes, rendkívül jó kivitelezésű, olykor azért indokolatlanul apró betűket használó kiadvány megvásárlása iránt. Regőce ugyanis furcsa település, a késő középkortól létező, magyar, zsidó, szerb stb. lakosságát a második világháború után zömmel dalmát telepesekre cserélő falu a Kígyós-éren átívelő tíz hídjával és a falu melletti három tóval természeti gyöngyszeme a magyar határtól mindössze két kilométerre eső területnek.
Nem ismerem igazán, ezért örültem, hogy számomra 220 oldalnál nagyobb terjedelemben kívánja bemutatni a szerző, Ljubinko Kožul, a faluban született fényképész, fotókkal, elbeszélésekkel, emlékezésekkel, idézetekkel, és persze rengeteg, mások által is készített fényképpel.
Amikor tudomást szereztem a monográfia megjelenéséről, fölkerestem a kiadót, ahol az igazgatóhelyettes közölte, nincsen promóciós példány. Elmentem a kiadó könyvesboltjába és leperkáltam a 2500 kemény RSD-t, majd kezembe vehettem az impozáns, a tiszakálmánfalvi Krimel nyomdát dicsérő kiadványt, ami a képzőművészeti albumokra hajazó formátuma folytán nem egykönnyen kezelhető, ráadásul a fotográfiák szerzőit indokolatlanul apró betűkkel tünteti föl.
Ám, mi a francnak nekem ez a kiadvány? Mert szeretem a fotográfiát, mert nem ismerem Nyugat-Bácska eme legészakibb falvát, meg egyszerűen hajtott a kíváncsiság. Nem titkolom, a magyar fordítás is érdekelt.
Nem csalódtam, azt kaptam, amire számítottam. Annak bizonyítékát, hogy mennyire fontos szakemberei voltak a könyves szakmának a nyelvi lektorok és a korrektorok. Ha bár ez utóbbi átnézi a lenyomatot, kevesebb marhaság zúdult volna az olvasóra.
Már a nyitó oldalon: „Az első fénképeket Regőcén, már több mint száz éve vándor fénképészek készítették. Regőce fénképészei, először ammatőrök majd professzionálisak, a XX. század elején jelentek meg. A mai napig több mint húsz Regőcei foglalkozott aktívan fényképészettel.” Ugyanitt találkozunk egy sortörési, elválasztási bravúrral: „első sz-erelemnek”. Az egyik lírai ihletésű elbeszélésben Mirko báttya jelenik meg, aki egyszer csak Mirko bátyja lesz, aki szerintem bizonyára bátya, vagyis idősebb férfirokon lehetett „a háború ellőti években”, aki az „utcaszobában” a „rongypokrocra” borítva osztotta a távolról hozott narancsokat a gyerekeknek. A búcsú, vagy templombúcsú – szerbül kirbaj – katolikus ünnep, bűnbánati vallásgyakorlat, amit az ortodox egyház nem ismer el, a protestáns egyházak tagadják. Az angol fordító egyszerűen kirbay-ként említi, a magyar viszont azt írja: „Bucsu – Falu templomi bucsuja”. A szerb frazeológia számos helyen visszaköszön a fordításban, némi germanizmussal is fűszerezve: „Kísérni fogjuk a folyó medrét, mej ettől a hídtól kezdve dupla S betűs ívet képez.” Ráadásul itt nem a mely, hanem inkább az amely névmásnak lenne helye. Azt, hogy a fordító a „részt” helyett „résyt” gépelt, a billentyűzet kiosztásának rovására írhatnám, de hát ide kellett volna a korrektor.
Gondolatba ejtő, hogy a Put za Riđicu – Road to Ridjica fejezetcím miért lett magyarul Út a Regöci?
A szerbek templombúcsúja se járt jobban a magyarokénál és horvátokénál. A fejezet címe: „A Falu Templomi Bucsuja”, vagyis itt már van névelő, a hosszú magánhangzók továbbra is hiányoznak, valamint a szavak indokolatlanul nagy kezdőbetűket tartalmaznak, talán az angol nyelv hatása nyomán, ha már cím, ám legyen cím. A szöveg pedig: „Amióta fel épült a právoszláv templom, azóta a falu népe ünnepli a Szent – Nikolája napját mint a falu templomi búcsúját.
A második világ – háború utáni időkben valahogy gyengében jöt ősze a nép és csak a templom kertben volt az ünepség. Az elmúlt években a hit meg erősödőt a nép töbet jár templomba sok minden változót és Így nagyob rendezvények vanak ere a ünep - napra. Évről – évre töb vendég van jelen, es nagyob a vigadalom, úgy hogy nem csak a templom kertben let ünnepelve, hanem a kastély – kertben rendeszték hogy tőben lehesenek jelen. 2003 – ban már 50 fő vendég volt másik évben 150 fő vendég volt 2009 – ben egy sokal nagyob rendezvényt sikerült alkalmazni vendégek számára 800 főre.
Szép meleg napos idő volt ősze jöt a falu apraja nagya a vendégek autokal autobuszokal érkesztek gyönyörü (elválasztva: gyönyör-ü) népi viseletben sétáltak az utcakon. Egész nap a kultur – házban szerelők, szerepeltek, énekeltek, muzsikáltak táncoltak a kisebjei a ringispilnél örvendesztek. A fodbalisták és a kézi – labda sem let ki hagyva prezentálva volt a Regöcei bor, nyitva let egy etno szoba a valamikori régiségekel, festő – művészek festetek képeket falunkról és fény képeket készítetek.
Pár napal ez elöt egy rendezvény volt a heji halászoknak a halas – tónál és erői is szép fényképek készülték amikor fel teriteték az ünepi asztalokat gazdag vacsorával 9 h körül hirtelen nagy szél – vihar esővel keletkezet és szét zavarta a népet a sátrakat fel fordtiva és a vilany - árom is el ment az egesz Zombori kőségben, Így szomorúan végzödöt ez a kezdeben szép nap.”
Bizony, számomra is szomorúan végződött Regőce fotómonográfiájának lapozása. A pazar kiállítású album a magyar fordítás igénytelenségével, botrányosságával lejáratja mindazokat, akik még adnak anyanyelvükre a Vajdaságban, meg a kiadót is, amely bizonyára spórolni szeretett volna a fordítón, a nyelvi lektoron és a korrektoron. Lelke rajta, de őszintén sajnálom, hogy ez a botrányosan fordított könyv Bárczi Géza, Herceg János, Silling István, Vasagyi Mária városában jelent meg.
