2024. április 19., péntek

Kántor Lajosra emlékezve

Szombaton érkezett Kolozsvárról a hír: életének nyolcvanadik évében elhunyt Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus és szerkesztő, a kolozsvári Korunk folyóirat sok éven át tevékenykedő szerkesztője. Termékeny írói és szerkesztői munkásságáról vall, hogy mintegy hatvan önálló, illetve általa szerkesztett kötete jelent meg. Irodalomtörténeti érdeklődése – amely jelentős mértékben kiterjedt a vajdasági magyar irodalomra is – mellett figyelme kiterjedt a színház és a képzőművészet területére is. Monográfiát írt már 1968-ban Móricz Zsigmondról, értően elemezte Tamási Áron lírai novelláit, lelkesedett Kosztolányiért majd Illyés Gyuláért, kortársai közül pedig mindenekelőtt Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor költészetét, Sütő András és Szilágyi István prózáját értékelte. Láng Gusztávval 1971-ben megírták a Romániai magyar irodalom 1945–1970 című negyedévszázados történetét, s végig szerkesztője volt a Balogh Edgár majd Dávid Gyula főszerkesztésében készült, s 2010-ben befejezett hatkötetes Romániai magyar irodalmi lexikonnak. Legutolsó nagy munkája a Korunk folyóirat kilencvenéves történetének a megírása volt. Színház- és drámatörténészként Kötő Józseffel megjelentette a Magyar színház Erdélyben 1919-től című összefoglaló művet, de számos színházi tanulmánykötete is napvilágot látott, különösen sokat foglalkozott Madách Imre munkásságával, s kortársai közül a nálunk is jól ismert Harag György rendezéseivel. Többször kalauzoltuk a Bitef belgrádi előadásaira, amelyekről élménybeszámolókat írt. Képzőművészeti érdeklődését bizonyítja, hogy létrehozta a Korunk Galériát, amelyben számos képzőművésznek adott bemutatkozási lehetőséget, ő maga pedig könyve(ket) szerkesztett a méltatásokból, kritikákból, megnyitókból.

Szenvedélyes útinaplóíró is volt. Már a hetvenes évek derekától többször járt a Híd folyóirat vendégeként Jugoszláviában, s itteni élményeiről az 1979-ben megjelent, már a címében is a mi költészeti antológiánkra utaló Szárny és gyökérben számolt be, de mindvégig reagált mind arra, ami irodalmi életünkben folyt. Különösen Bori Imre, Bányai János, Tolnai Ottó és Gerold László könyveit olvasta és méltatta. A tavaly megjelent önéletrajzi regényében, a Fehér kakas, vörösbor címűben is – Vajdaság mint Forum – fejezetben emleget bennünket, emlékezve nemcsak a Hídban való vendégeskedésre, hanem arra is, hogyan került kapcsolatba az Új Syposionnal, a Forum kiadóval, itteni írókkal, s elanekdotázik például arról, hogy Bori Imre többször vitte a közelükben levő Domino nevű vendéglőbe, amelynek tulajdonosa ugyancsak egy Kántor Lajos névre hallgató kocsmáros volt, amire Kányádi Sándor azt mondta neki: „Jobb helyeken ezzel a névvel vendéglős lesz az ember”. Viszont komolyabbra fordítva a szót, itt írta meg, miszerint egyszer Bori Imrével egymás mellett ültek egy pódiumbeszélgetésen, és „Bori elém csúsztatott egy papírdarabkát, köröket rajzolt rá, egymást metsző köröket, ezek a különböző országokban létező magyar irodalmat jelképezték – de nem voltak koncentrikusak. Sokáig őriztem az irodalomtörténetinek vélt fecnit”.

E sorok írója pedig Kántor Lajos számos dedikált könyve mellett egy levélkét is őriz tőle, amelyet a 2004. évi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon nyomott a kezembe A kapu című családregény-vázlata könyvével, s ebben (azon a napon, amelyen Bori Imre elhunyt) ez olvasható: „Kedves Imre! Kérésednek megfelelően megy a születésnapi szöveg, remélem, személyesen is találkozunk Újvidéken június 10–11-én (hátha már előbb is, a pesti Könyvhéten). Kolozsvár, 2004. április 8-án. Baráti szeretettel üdvözöl: Kántor Lajos”

Erre az utólagos találkozóra immáron odafönn sor is kerülhetett.