2024. március 28., csütörtök

A hetedik

A Tanyaszínház színészszemmel
A próbákkal párhuzamosan az építkezés is zajlik

A próbákkal párhuzamosan az építkezés is zajlik

Van valami perverz élvezet abban, ha por tapad az izzadt bőrre. Van valami bizsergető abban, ha a téglarakás átkerül egyik helyről a másikra. Van valami elkerülhetetlen az állandó rendetlenségben. Kibírhatatlan életösztön a légypapíron haldokló rovarokban. Végtelenség a napraforgótengerekben. Motiváció a gőzölgő kávéban. Van valami örökérvényűség a hajnali részegségben. Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan idekint.

Tanyaszínház… Itt kellene, hogy véget érjen a cikk. Elakadtam. Elvesztem a több ezer gondolat és szó forgatagában, ami a fejemben kavarog. Évek óta csinálom. Évről évre megélem. Meggyűlölöm. Aztán újra és újra beleszeretek. Látom, értem, tudom, de képtelen vagyok elmondani, milyen is igazán. Ostobaság, tudom, de így van.

Mint egy Gion-regény, amely megelevenedik. Testet ölt a nyár. Kavillóra költözik, és őrt áll fölöttünk hetekig. Velünk ébred, kávét főz a konyhásokkal, körénk csalogatja a legyeket, és közben fergetegesen szórakozik. Megizzaszt minket a délelőtti próbán, barnára perzseli bőrünket, és olykor lelassítja gondolatainkat. Kiszívja testünkből az állítólagos tehetséget, megbénítja izmainkat, megsokszorozza az elhordani való törmeléket, aztán ebédhez csalogat. Forró levesbe költözik, átgyöngyöz homlokunkon, majd kiszökik az ajtónyíláson, hogy szabadon tombolhasson. Türelmetlenül várja a délutáni szieszta végét, hullámzik a tájon, visszanevet a napraforgókra, és délibábot rajzol a lüktető aszfaltra. Estefelé elfárad. Helyet ad a szellőnek, próbát néz. Nevet. Nevet a nyár. Taps helyett látvánnyal kedveskedik nekünk. Sehol sem olyan gyönyörű a naplemente, mint Kavillón. Aztán megőrül a nyár. Fülledt meleggel kacérkodik, és randevúra hívja a vihart. Türelmünkkel incselkedik, homokot fúj szemünkbe, és pajzán dialógusba kezd az esővel. Lemossák udvarunkat, fölvizezik sörünket, összemocskolják gondolatainkat. Szó nélkül elvonulnak, távoli villámokban egyesülnek. Aztán a tábortűz mellé kéredzkednek. Borral koccintanak, mi csak mosolygunk szerelmükön. Hajnalban megterítünk, kenyéren és pástétomon dőzsölünk. Összenézünk, aludni megyünk. Álomba ringatjuk vágyainkat, nem mondhatjuk el őket.

Aztán táskákba gyűrjük szennyesünket, vasainkat és minden bátorságunkat, traktorra ülünk. A sokórás zötyögés álomba ringatja a nyarat. Vajdasági falvacskákról álmodik. Megáll az idő. Az út szélére ül, nehogy megzavarja a mozdulatlan forróságot. Lusta egy nyár. Nem szívesen épít színpadot. Csak bosszantja a fiúkat, vállukra ül, nem tágít. Magához tér az idő is, rohanni kezd, este kilencig meg sem áll. Nyarunkat szorítja a jelmez, lámpalázas. Kilökjük a közönség elé. Mögé állunk. Előadást játszunk. Játszunk. Mi és a nyár. Közönségünk tiszteletünkre ünneplőbe öltözik. Éhesen ülünk asztalhoz, imádkozunk, jóllakunk, megköszönünk, jövőre találkozunk. Kiülünk a szabadba. Sziveri-verseket szaval a nyár. Rímek alá kúszik egy dallam, régi előadások foszlányai idéződnek. Nevetünk. Elhallgatunk. Szomjazunk. Életigazságokra bukkanunk, keresztre feszítjük a színházat, sírunk is olykor. Rájövünk, mért szeretjük. Ráébredünk, milyen kivételesek vagyunk, hogy szerethetjük. Lefektetjük mámoros nyarunkat, és csöndben nézzük az eget.

Negyven éve így csináljuk. Negyven év, több száz ember. Több száz ember, nézők ezrei. Millió élmény. Számtalan érték. Régi nagyok. Ekhós szekér. Szokások. Alkotás. Alkotásvágy. Elkötelezettség. Színház.

Egy zötyögő sárga színház, mely évtizedek óta mosolyra fakaszt, reményt ébreszt, és elhiteti velünk, hogy szép. Szép a nyár.