2024. április 19., péntek

Ismerik Fülöp Ilonát?

2017. július 13-án a szabadkai Modern Galériában előadásra került sor, amelyet az elismert Mirko Grlica történész tartott a szabadkai közönség előtt kevéssé ismert Fülöp Ilonáról.

Erre a több önálló részből álló projektumba illeszkedő előadásra, amelynek címe: Egy migráns története – Ilona Fülöp, azért figyeltem fel, mert Fülöp Ilona emlékét az általam főszerkesztett Üzenet folyóirat hozta vissza a köztudatba – Petar Vukovnak köszönhetően, amint arról Kalapis Zoltán figyelme által a Híd folyóirat is beszámolt: „Fülöp Ilona emlékét Petar Vukov ébresztette az imént említett levél, továbbá hiányos életrajzának és fényképének leközlésével, szabadkai írásainak bibliográfiájával.” (Üzenet, 1999. március–április)

Petar Vukov írásának a címe: Szabadkától Hollywoodig és a feledésig (Fülöp Ilona, egy szabadkai magyar írónő a XX. század elejéről).

Petar Vukov a Szabadkai Városi Könyvtár helyismereti osztályán dolgozott, ugyanott, ahol korábban Slavko Matković. Ennek az Üzenet-számnak a nyitóverse egyébként a Csöpög a vinjak című Đorđe Kuburić-vers:

Szabadka üres utcáin / áttűnik Slavko Matković /kócos hajjal / szelíd tekintettel / szűk és fekete garbóban / Meginvitálom / a Vis kocsmába / egy féldeci vinjakra / Megyek, mondja, a könyvtárba / hogy megálmodjam a Roger Daltry-esszét / aztán majd elmegyünk gyalog / a vasúton át / a Bucka-Gányóba / hogy kezemmel megérintsem / néhány kedves emberem / és két-három jó / és szép dolgot / hogy igyunk és baszkódjunk / (És hozzáteszi: erkölcstelen / jót tenni / hogy megérdemeljük a mennyországot) / Amíg ezt írom / a kísértetiesen fehér papíron / csöpög a vinjak / ártatlanul, mint az eső szöveges üledéke / Továbbra is felismerhetően / bolyong a sűrű / utcáin a városnak / cipelve magával salátává lett lapjait / életrajzokat és verseket / és némán sikolt / Alan Ford módján.

A Fülöp Ilonáról szóló felfedezés – hiszen az volt, ritka és értékes felfedezés, olyan, amit csak egy város megszállott, szent őrült kutatói tudnak megtalálni – egyike volt azoknak a szövegeknek, amelyek belém vésődtek. Egyrészt szenzációsnak tartottam, a város mélyrétegeiben rejlő irodalmi-kulturális szándék és egyéni ambíciók, mozgatórugók feltárásának, másrészt valami gyermeteg módon biztató jelnek, reménynek, hogy megjelentethetem ezt a felfedezést – nem mellékes és nem hagyható figyelmen kívül, hogy 1999-ben jártunk, nem ártott némi hit, hogy a körülöttünk történő világ belátja saját ocsmány tévedéseit, és nem bennünket fog bombázással büntetni, mint ahogyan tette azt éveken át gazdasági blokádokkal. De nemcsak hogy belátja a világ, hanem elnézést fognak kérni, hogy elkúrták az életünket azokkal közösen, akikkel tárgyalgattak. Miközben forgatják kezükben a tanulmányokban, versekben megírt sorsokat, az Üzenetet, ámulva, hogy mikkel képesek foglalkozni az emberek egy közép-európai kisvárosban – rég elfeledett időkkel, költőkkel, írónőkkel, történésekkel, amelyek nem alakítanak a világon semmit, de szellemi közösséggé képesek tenni egy várost – és azt fogják mondani: bocsánat, Önöknek volt igazuk, az Önök világa méltóbb hely annál, mint amivé mi silányítani szándékozunk.

Valószínűleg ezt nehéz lehet ma már megérteni, mint ahogyan azt is nehéz lehet megérteni, mit jelentett – még nem egészen húsz évvel ezelőttig – a szellemi közösség.

Egyebek mellett azt az érzést is jelentette, amit én éreztem, amikor Kuburić versének ismeretében Petar Vukov munkájában ezt olvastam: „Fülöp Ilona életrajzi-bibliográfiai adatait Slavko Matković fedezte fel 1993-ban Joso Šokčićhoz 1953-ban írt levele alapján, amelyhez valószínűleg egy szabadkai régiséggyűjtő révén jutott hozzá. Matković számára ismeretlen volt az írónő születésének napja, de betegsége és korai halála megakadályozta abban, hogy befejezze kutatásait, és annak eredményeit egységes szöveggé formálja, így ezt most mi tesszük meg.”

Szellemi közösség… Egy költő, aki a másik költőről úgy emlékezik meg, hogy leírja: cipelve magával salátává lett lapjait / életrajzokat és verseket, és a könyvtáros, aki a salátává lett lapokból elővarázsolja nemcsak Slavko Matković emlékét, de Fülöp Ilona életét is.

Mindezek tükrében megdöbbentő erejű a migráns szóhasználat Fülöp Ilona kapcsán. Olyan, mint amikor kihagy a szívünk. Megszűnik a világ, és benne mi is. Csak másodpercekig tart, de a tapasztalat nem múlik el.

Minden felülírható.

Olvasom az Üzenet folyóiratban Petar Vukov 1999-ben megjelentetett nagyszerű tanulmányát, nézem Fülöp Ilona fényképét, és közben barátkozom a gondolattal, hogy ennyire leegyszerűsödött az élet, ennyire leegyszerűsödött a szavak jelentése, életek, álmok, vágyak, Szabadka első újságírónője, egy amerikás magyar, egy lázadó nő, egy elvágyódó írónő… Annyi minden sűrűsödik ezekbe a szavakba, történelem, eszme-, irodalom- és várostörténet, ami mind elveszíti a sűrűségét és az erejét, és összezsugorodik egyetlen szóba: migráns.

Én már nem fogom megtudni, mert bennem Petar Vukov tanulmánya a mérvadó, hogyan lett Fülöp Ilonából migráns, noha kétségkívül az volt, mint ahogyan az Amerikába érkező telepesek is azok voltak, és a dél-amerikai éveket múlató háborús bűnösök is, meg a Spanyolországból elűzött ladinok és az én ükapám is, hiszen a szó pontosan azt jelenti, hogy idegen országba bevándorló, ott letelepedni akaró. Azonban, azonban…

Azonban az okok, amelyek migránssá tesznek embereket, egészen különbözőek lehetnek. És ezek a különbözőségek lényegesebbek annál a leírható ténynél, hogy idegen országba bevándorló, ott letelepedni akaró.

Riasztó és hamis a szavak egyenruhája – minden korban.