2024. április 24., szerda

Vízen futó elefánt? Ollókezű ezt is megoldja...

Blaskó Árpád grafikus-tervező plakát- és könyvtervezőként lépett az illusztrálás, illetve a színház területére. Alkotói pályájának fontosabb állomásait a Desiré Central Station fesztivál vizuális arculatának kialakítása, a Kosztolányi Dezső Színház színműveihez készült plakátok, valamint vajdasági írók műveit kísérő illusztrációk és könyvborítók képezik. A zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium tanáraként a művészeti szféra mellett a pedagógia módszereiben is kipróbálhatta magát.

A dizájn területén alkotsz, a két fő vonulat, a könyvillusztráció és a plakát alkotják munkásságod alapkövét. Hogyan fejlődött ki e két irányvonal?

– Ha az egyetemi időszakot követően szemléljük az alkotói munkát, akkor szó szerint az iparművészettel kezdtem. Nyomdaipari dizájnnal foglalkoztam, utána szerződtetett a Kosztolányi Dezső Színház Szabadkán, ekkor következett a fesztivál teljes arculatának kidolgozása.

Kihívásként éltem meg, hogy mindjárt elsőre megadatott a lehetőség, hogy egy színházi fesztiválon tudtam kibontakozni. Maga az első plakát, vagyis egy adott előadáshoz szóló, amelyet nagyon vártam, csak később jött. Tény, hogy sokkal komplexebb és nagyobb feladat volt a Desiré, viszont célul tűztem ki magamnak azt, hogy akkor nevezhetem magam dizájnernek, amikor a színházi plakát készítése megtörténik. Mert ezt szeretem a legjobban. Erre szerencsére viszonylag gyorsan sor került. Igen meghatározó volt számomra az, hogy számos utalás volt az egyetemi éveim alatt arra, hogy plakátot tervezni a legkomplexebb, legösszetettebb. Persze akik jobban a könyv felé húznak, azok a könyvtervezést tartják a legnagyobb munkának. Én a plakátot tartottam mindig a célnak. Sajnos ebben az országban nem lehet kizárólag plakáttervezésből megélni. Ez volt tehát az egyik célom, és sikerült is elérni. Később felkértek Benedek Miklós verseskötetének az illusztrálására a Forum Könyvkiadó által, ekkor kezdett el foglalkoztatni a könyvtervezés. Előtte főként a plakáttervezés és a színházi dizájn szerepeltek fő céljaim között, amikor viszont belekezdtem az újfajta alkotási formába, akkor megtetszett. A visszajelzések szerint jól is sikerült az az ominózus könyv, és utána igen szerteágazó munkákat csináltam már, és remélem, hogy csinálni is fogok.

Az illusztrálás folyamatát már előbb is, egyetemi éveid alatt megtapasztalhattad a Jelfolyam online művészeti folyóirat képzőművészeti alkotójaként. Volt-e ennek valamilyen hozadéka a további alkotások terén?

– Valójában egy múltkori beszélgetés folyamán jutott eszembe, hogyan is indult az illusztrációval való kapcsolatom. Az egyetemen egyik tanárom kijelentette, hogy könyvvel sose foglalkozzam az életem során. Az illusztrálás nem volt erősségem az egyetemi évek ideje alatt. Ekkor jött a Jelfolyam, és ez volt az a színtér, ahol ki tudtam élni azt a szeretetet, amely a könyvtervezés, az illusztráció és a kollázs felé irányult. Mindazt az odaadást és lelkesedést, ami az egyetemi évek alatt hiányzott e téren, ide át tudtam csoportosítani. Valójában ekkor indult meg a szöveg és a kép egyesítése.

Milyen a szöveg és a kép viszonya, illetve a színházi plakát és a színházi előadás korrelációja?

– A szöveg-kép viszony szerintem sokkal szorosabb, mint egy színházi mű és plakát köteléke.

A színházi plakátnál részletek segítségével történik az utalás, a színházi előadásnak nem biztos, hogy a történetére, jelenetére, lehet, hogy csak az előadás hangulatára, csak egyetlenegy pontjára, s közben lehet, hogy az előadás nem olyan jellegű darab, mint ahogyan azt az utalás szemlélteti. Jó értelemben véve személyes impresszió, nem elfogult, tehát ez nem azt jelenti, hogy ez csupán az én személyes meglátásom, hanem, úgymond, mindenki személyes impressziója. Amikor valaki meglátja a plakátot, működésbe lép mindaz, amit belelát, amit fontosnak vél felfedezni benne. Kifejezetten élvezem, amikor mást és mást látnak a munkáimban. Természetesen akad olyan szemlélő is, aki szintén azt látja, amit én szerettem volna. Habár, bevallom, egyre ritkább az olyan jelenség, aki azt látja pont, amit én szerettem volna. Furcsa ez a jelenség: teljesen más dolgokat fedeznek fel benne, mint amelyekre én számítottam, sőt ezeket talán nem is tudatos elhatározással tettem.

Igen, ez valahol evidens, hiszen a vizualitásban rengeteg a jel.

– A szöveg és az illusztráció viszonya sokkal célratörőbb, sokatmondóbb. Egy regényben egy illusztrációrészlet szó szerint utal a regényre, szó szerint, de ha ezt rövidítjük, kisebbítjük egy versre, akkor a verset illusztrálni azt jelenti, hogy lehet, hogy csupán egy mondathoz készül az illusztráció, de az a vers szerves részét képezi. Egy vers pedig sokkal kisebb forma, mint egy színházi előadás, ezért vélem azt, hogy igen, sokkal szorosabb a kapocs az illusztráció és egy szöveg között, mint maga a színház és a plakát viszonya. A színházi plakát az előszobája a színdarabnak, mert azt látod meg elsőnek. Habár én személy szerint mindig előbb látom meg az illusztrációt, mint a szöveget, először mindig átlapozom a könyvet, és megnézem, hogy melyek azok a részletek, amelyek hozzám közelebb állnak, akár mint dizájn vagy mint illusztráció vagy bármilyen egyéb vizuális elem. Sokkal szorosabb a kapocs.

A kép és a szöveg kohéziójában végtelen a tér… izgalmas tevékenység e határok feszegetése. Szerinted mennyire tágítható maga az illusztráció a módszerek tekintetében, illetve az illusztrálás mint folyamat határai?

– Amikor a határokat nézzük, akkor már nem lehetünk objektívek. Ekkor csakis szubjektíven tudunk hozzáállni. Mert az illusztráció az, amit képileg megformál bennem, nem a másik alkotás, a szöveg. Én kifejezetten úgy alkotok, hogy maga a kép megszületése a legfontosabb az adott pillanatban. Nem feltétlenül az olvasás folyamán történik mindez, lehet, hogy a kommunikáció folyamán, a műről való beszélgetés kapcsán. Fontos magával a szerzővel is a kapcsolatteremtés. Meghatározó lehet egy narrálási folyamat, ha egy harmadik fél beszél az alkotásról, nem is a szerző, ez is egy érdekes dolog. Valójában a szerzővel való beszélgetés fontosabb is az én olvasatomnál. Ezt nemcsak a lusta énem mondja, aki nem sokat olvas. Volt egy érdekes beszélgetésem egy szerzővel, aki teljesen másként írta le a saját szövegét, amikor elolvastam a szövegeket, nem véltem felfedezni azokat a momentumokat, amelyeket ő szóban elmondott, s végül is a szóban elmondottak alapján készült el az anyag. Érdekes, hogy az sokkal jobban megfogott, ahogyan a szerző beszélt a saját alkotásáról, mint ahogy én elolvastam, és legvalószínűbb, hogy ha csupán az olvasatomnál maradok, nem láttam volna azt bele, ami igazán megformálta a végeredményt. Szerintem ez így a jó.

A pontosság és a tökéletes esztétikumú alkotás iránti vágy egyaránt jelen van a műveid világában. Van ehhez köze annak, hogy építészeti középiskolába jártál, majd pedig kipróbáltad magad két évig az építészeti karon is?

– Slobodan Nedeljković tanár úr egyetemi éveim alatt felfedezte bennem a mérnöki vonalat. Ránézett a munkáimra, és azt mondta, hogy ,,Te valami mérnökféle kellene hogy legyél!” Akkor még nem is volt jellemző rám túlságosan a pontosság, inkább a szögletesség. A dizájnerek között ugyanis ,,kocka” voltam. S mindez végig is kísért, ezzel a tanárral szoros kapcsolat alakult ki, ittam a szavait, s mindvégig éreztette azt, hogy van bennem mérnöki vonal.

Számodra milyenek az alapjai a jó dizájnnak? Az alkotás folyamán milyen alapokból indulsz ki?

– A kiindulópontom mindig a minimalizmus. Unalmas vagyok saját magam számára már ezzel, de mindig mindenkinek azt mondom, hogy minimalista rajongó vagyok. Végül mindig sikerül átlépni ezen a minimalizmuson, fölrúgni ezt az egészet. Valójában ez egy olyan szabály, amit mindig megszegek. Egy-két alkotásom sikerült igazán minimalistára, azok szerintem jók is, valahogy végül mindig kevésnek érzem, mindig valahogy többet szeretnék elmondani. Ez lehet, hogy hiba, de ettől lesz az, amit csinálok ilyen, amilyen. Nekem az alap a minimalizmus, és tényleg mindig innen indulok ki, aztán halálra zsúfolok dolgokat. De imádom ezt a módszert. Mindig a nullához közeliből indulok ki, és aztán lesz belőle tízmillió, bármilyen számban is gondolkodtunk a kezdeteknél.

Végül is ollókezű vagyok.

A fő eszközöm a kollázs, teljes mértékben. Rajzolni terveket és kisebb ötleteket szoktam, de maga a kollázsolás is keretek közé szorít olykor. Megvannak ugyanis az ideális elképzeléseim arról, hogyan lehetne jól alkotni. Nos, ahhoz nagyon sok pénz kell: stúdió, fényképész, modellek. De más szempontból is keretek közé szorul a kollázs mint módszer. Ha, mondjuk, nekem egy kézre van szükségem, akkor le tudom én azt fényképezni, de általában nem szokott úgy sikerülni, ahogy elképzeltem, ezért nekiállok, és kutatok olyan kéz után, amilyen nekem kell, az internet csodáira hagyatkozva. Mindig az a gond, hogy soha nem olyan lesz, amilyen pontosan kellene hogy legyen. Mert ez a hüvelykujj nem úgy áll, ekkor kezdődik a trash design része, amikor te azt a hüvelykujjat eltöröd papíron, képernyőn, bárhol. Ebből indul ki, ebből tapasztod hozzá egy krokodilhoz, ebből lesz végül egy vagányság, amit újból összevagdostál, szét- és összeraktad. Ez a folyamat is nagyon jó, elkezdted az emberkezű krokodilt tervezni, és lett belőle egy vízen futó elefánt. Egy teljesen más mű születik végül belőle, mint a kiindulópont volt, van, amikor végig lehet követni pontról pontra, de abban a pillanatban, hogy új dolgot szerkesztesz bele, úgy veszik el valami, ami lehet, hogy a gyökere volt, lehet, hogy az volt az alapötlet.

Kézzel kivágott anyagot ritkán használok, mindig megvan a kedv és a lelkesedés, utána mégis számítógéphez ülök. Egyre ritkábban történik, hogy leülök, és megtervezem kézzel. Pedig úgy tanítottak, hogy úgy az igazi, ha először kézzel megtervezel mindent, hogy csak már az alkotási folyamat, a készre tervezés legyen a számítógépes. Ennek ellenére én egy ilyen számítógépen vagdaló, forgató, összerakó volnék. Majdnem hogy pontosan ugyanazt csinálom, mint kézzel, csak mindezt rajzpaddal, egérrel, billentyűzettel teszem.

A képi világban meglévő tapasztalatod folytán könnyebb hatni a gyerekekre? A tudás átadása ilyen szempontból számodra előny?

– Multimédiát és számítógépes grafikát tanítok negyedikes diákoknak a Bolyai Gimnáziumban. Előtte általános iskolában adtam elő a képzőművészet tantárgyat. A Bolyaiban tanítani számomra sokkal nagyobb szabadságot ad, mert itt nagyon kreatív gyerekek vannak. Középiskolai szinten ez a korosztály már érett, és nagyon érdeklődőek. Mindannyian tiszta szívből élvezik a művészeti középiskola előnyeit.

Hogyan látod magad a jövőben a tanári és alkotói munka párhuzamában?

– A karrierépítés folyamatosan foglalkoztat. Talán azért, mert itt nálunk nehéz, van viszont bizonyos éhségem arra, hogy minél többet és minél jobban dolgozzak. A végcél az, hogy egy napon talán kizárólag dizájnerként tudjak dolgozni. Akármennyire kilátástalan is a helyzet, de ez a végső cél. Még rengeteget kell fejlődnöm, tanárként és tervezőként egyaránt.