Ha a hajnal kezdi magát
Rózsákkal cicomázni,
A sok édes réti madár
Egymást felcsicseregni,
Míg az éjtől titkon félve
Rejtőz csendben a világ,
Az én szívem meg nem szűnik
Hívni szerelmed szavát.
De te bőszen szép díszedet
Fonod, hajkoronádat,
És énreám nem is figyelsz,
Szívem bárhogy doboghat.
A kis rózsa is dicsekszik,
Minden virágot ural,
Bár hajnalban arca virul,
Éjszakára már meghal.
Koszorúidnak zöldjére
A tél lehel hideget,
És jegéből zöldjeidnek
Szólítod majd nevemet.
Aki igazán szeretett,
Elhagyni azt oly nehéz,
A szív zokog, lélek gyászol,
Mit sem ér a józan ész.
(Csorba Béla fordítása)
* Montenegrói költő (1761–1834)
