Elragadóak az eszme-sémák, s ráadásul hasznosak: doktorálni lehet belőlük. Például vannak okos déliek és buta északiak. Harmat Árpád Péter írja a http://tortenelemtanulas.blog.hu/2014/09/20/ oldalon – nyilván – a magyar tanuló ifjúságnak, hogy „… őseink nem ismerték az írásbeliséget, vagyis nem rögzítették eseményeiket, nem dokumentálták vándorlásaikat és nem jegyezték fel életük mozzanatait sem. Ez azt jelenti, hogy csakis olyan írott anyag maradhatott fenn a magyarokról, melyet MÁSOK ÍRTAK rólunk. (…) Ha az 5. és 10. század közti Eurázsia térképét tanulmányozni kezdjük, rájöhetünk arra, hogy egy sajátos civilizációs vonal fedezhető fel a 40-42. szélességi kör mentén, mely kettéválasztja az akkori világ írásbeliséget használó, magas kultúrájú népeit, a tőlük északabbra elhelyezkedő, írásbeliség nélküli, elmaradottabb etnikumoktól.”
Ó, ó! Az irigy kutyák nem gondoskodtak földolgozni való adatokról a tudós utódaik számára!
De nézzük a tényeket!
Bizony az említett szélességi körtől északra (!), Mongóliában vésték kőbe türk betűkkel a híres orkhoni föliratokat (Kr. u. VIII. sz.), amiket a dán Vilhelm Thomsen fejtett meg 1893-ban kínai betűs átiratok segítségével. Tehát nemcsak a türk, hanem a kínai írás is elterjedt a 42. szélességi körtől északra! Mi több, a rúna-írás bölcsője még föntebb, az 50. szélességi körtől északra ringott Gotland szigetén a II. században.
E határon túlról, az oroszországi Kurgán körzetben, „magyar gyanús leletek” közelében találtak egy kis bronztáblát öt sornyi rovásírással (VI.-VIII. sz.). Híre és képe 2013-ban bejárta az egész magyar sajtót. A hat és fél centiméterszer hat centiméteres bronztáblán öt sorban rovásírásnak látszó jelek láthatók. A ritka leletet a Cseljabinszk és az uráli átjáró közelében fekvő Uelgi-tónál dolgozó magyar, orosz és ukrán régészekhez vitték vizsgálatra. A táblát a Naszilovo nevű, Kr. u. 6-8. századi település ásatási helyszíne közelében, erdős sztyeppén találták meg – jóval az 50. szélességi körtől északra… Egyelőre megfejtetlen.
(forrás: Oroszország hangja) Fotó: Csáji László Koppány által közreadott kép / MTI
*
Ki tudja, hogy a régi magyarok írtak-e történelmi műveket kései tanár-utódaiknak. Talán igen, talán nem, ám az tény, hogy ismerték a betűvetést. Tanú erre számos kora-középkori lelet, pl. a szarvasi tűtartó, vagy a bodrogbűi fúvóka.
A fúvóka éppenséggel IX. századi, honfoglalás kori kohó-telepen maradt fönn, mert vasat is gyártottak eleink. Jellemző, hogy a fúvókára rótt szót nem értelmiségiek hagyták ránk, hanem kovácsok, azaz tárkányok, akik közt a betűjelek rovója mellett olvasók is akadtak…
A fúvókánál évszázadokkal korábbi, kb. 700-790 közt készült avar-kori (!) szarvasi tűtartóra meg talán éppen egy varrogató háziasszony karcolta a betűket. Vagy inkább egy pásztor, aki az általa faragott tárgyat babájának szánta? A kedves nyilván ismerhette a rovásírás furmányait, máskülönben értelmetlen lett volna az ajándék gondos és hosszadalmas vésegetése.
Vékony Gábor régész olvasatában a következőképpen hangzik a fölirat: „Üngür, démon ellen ím a vas; tű szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)! (ki) szétfejtesz, egybeöltesz. …Üngür, ne egyen (meg engem), űzd, emészd (el) őt én Istenem!”
E sorok írója – néhai Vékony Gábor iránti teljes tiszteletét fönntartva – úgy véli, hogy kiváló tudósunk inkább értelmezést adott. A betűhív szöveg így hangzik:
Üngür, isz nek ím ily vas
tű tévedjen : iszen (?) : tű tű szúrj bökj varj
fesesz : el sz l /…/
Üngür ne egyen (?) (űzd?) emészd (el) őt én Istenem
Az eredetiben démon helyett isz azaz íz olvasható, továbbá szétfejtesz olvasat szerepel a tűtartón látható fesesz helyén. Az értelmezés helyes, mert a fesesz ige gyöke a fes, amiből a feslik, fésü stb. ered.
Honfoglalás előtti írásemlékeink egyikét őrzi a Nagyszentmikósi kincs is.
Vásáry István történészünk szerint „Kétségtelen, hogy az ún. nagyszentmiklósi aranykincs feliratai és a szarvasi felirat egy ábécével készült, amely tehát a késő avar népesség írásának tekinthető.”1 A helyes megfejtést hagyjuk a szakemberekre, maradjunk a „civilizációs vonal” fölötti népek írástudásánál.
Bálint Csanád régész szerint a nagyszentmiklósi tárgyak legidősebb darabja VII. század közepén, a legkésőbbi a VIII. század végén készült. Tehát a kincs legkorábban a hétszázas évek végén, vagyis a későavar korban került a földbe. Tárgyainak egyik különlegessége, hogy a rajtuk lévő rovás egyik része „eredeti”, tehát az alkotó ötvös munkája, másika későbbi, a mai falfirkákra emlékeztető: föltehetően a lakomázó vendégek karcolgatták…
*
László Gyula kettős honfoglalás fölismerésének hozadéka volt a 670 körül betelepült ún. „késő avarok”, „onogurok” magyar voltának megállapítása. Ez megfelel a Képes Krónika, Kézai Krónikája és Akadémiánk könyvtárában egy évszázadon át zár alatt tartott török nyelvű krónika, a Tárih-i Üngürüsz adatainak.
A IX. sz. derekáról, tehát Árpádék bejövetele előttről való az Olajos Teréz fölkutatta későavar határnév: marcha uengeriorum. Erre a wengernek, netán onugur-nak olvasható szóra épül a Nyugaton használatos „ungarn, hungarus” nevünk. A kitűnő szegedi professzor asszony még számos honfoglalás előtti avar-magyar emléket tárt föl!2
László professzor a Hunor-Magyar névpárban is népünk két ágát, a kettős honfoglalás bizonyítékát látja. Tehetem hozzá: nyelvrégészeti bizonyítékát… Újabban Szabados György történész gazdagította adatokkal az avar-magyar kapcsolatot „Termékeny bizonytalanság” Észrevételek a „kettős honfoglalás” elméletéről. c. tanulmányában. (Acta Historica Tomus CXXXVIII., Szeged, 2015)
Akár magyar, akár avar a szarvasi tűtartó szövege, mindenképpen e két nép nyelvi egységének és az említett „civilizációs vonal” fölötti nép/népek írástudásának bizonyítéka.
Tudtak írni azok az asszonyok is, akik a Nikolsburgi ábécéből is ismert tprus, ’tapar/szabir ős’ jelet és más rovásbetűk százait szőtték-varrták párnahuzatokra, kendőkre, terítőkre, miegyebekre.
Hanem ha ők behatoltak a betűvetés titkaiba, akkor ezt a maguk örömére tették, vagy az utókorra sandítottak: lesznek majd, akik elolvassák, mi több, fontosnak tartják jeleiket?
*
A rovásírás sokáig a magyar kultúra része maradt. Jó ideig erdélyi, közelebbről székely tudománynak tartották, míg elő nem kerültek fölvidéki leletek, sőt egy pécsi is.
A vargyasi szenteltvíztartó fölirata: Mihály Isten szentje lehet bár XI. századi, de léte föltételezi olvasóközönségét, vagyis a hívek rovásírás-ismeretét. Az írásnak korábban kellett keletkeznie, hiszen elterjedése időbe telt. A számadó, a kocsmáros is fölrótta a legelőre hajtott juhok, a kiürített boroskupák számát, ahogy a kántor is tette, midőn a templomban őrzött pálca négy oldalára véste a naptárt az ünnepekkel. Nem magának, hanem olvasóinak, a híveknek. Sajnálatos módon a reformáció idején ezek a népi naptárak jobbára szemétre kerültek az elhagyott pápista ünnepekkel együtt.3
*
Mindebből – talán – az a legnagyobb tanulság, hogy az írás-olvasás ismerete már az első, a VII. századi honfoglalás avar-magyarjainak igen széles körében elterjedt. Népi tudás volt és nem valamelyik különleges csoport, netán a papi osztály kiváltsága. A sok százezer dalt, mesét, mondát minek írták volna le? A rege, a mese, a dal, csak addig él, amíg szájról-szájra jár.
Platón Phaidroszából tudjuk, hogy amikor Thot isten a fáraónak jelentette, hogy föltalálta az írást, az „emlékezet és a tudomány varázseszközét”, isten-kollégája azonnal lehűtötte lelkesedését: „Épp az ellenkezőjét mondtad annak, mint ami a valódi hatása. Mert épp a feledést fogod oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – kívülről, idegen jelek segítségével, és nem belülről, a maguk erejéből fognak emlékezni. Tehát nem az emlékezésnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad csak fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, akik csak látszólag lesznek bölcsek.”
1 Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története, Balassi kiadó, Digitális Tankönyvtár, 1993.
2 Az avar továbbélés szempontjából perdöntő jelentőségű adatA bajorok és karantánok (karintiaiak) megtérése.(Conversio Bagoariorum et Carantanorum.) című latin nyelvű munka 3. fejezetében olvasható mondat: azokat (tudniillik az avarokat), akik az igaz hitnek engedelmeskedtek és elnyerték a keresztséget, a királyok adófizetőivé tették, és földjüket, amelyet ott maradva birtokolnak, mind a mai napig (usque in hodiernum diem) megtarthatják a királyi adó fizetése fejében. Mivel a Conversio keletkezésének idejét a szakemberek egybehangzóan 870-871-re teszik, a mind a mai napig kifejezés alapján arra kell gondolnunk, hogy 870-871-ben a Frank Birodalom keleti határvidékén, Pannoniában a szomszédos bajoroktól és szlávoktól egyértelműen megkülönböztethető, keresztény és földművelést folytató avar népesség élt. (Olajos Teréz)
Az Conversioban említett avarok népi tömbje tehát nyilván megérte Árpád népének bevonulását.
3 Luigi Ferdinando Marsigli (1658-1730) olasz hadmérnök mentett meg egy példányt Erdélyben jártában. Ennek leirata kilenc lapon fönnmaradt. A szájhagyomány szerint a XIX. sz. egyik legnagyobb nyelvészének, szentkatolnai Bálint Gábornak nagy rovásbot gyűjteménye volt, melyet az Akadémia könyvtárának ajándékozott. Miután azonban Hunfalvy Pál akadémiai főkönyvtáros és nyelvtudomány-diktátor lehetetlenné tette őt Magyarországon, és emigrálni kényszerült, szerencsétlen naptárbotok eltűntek…
A tettes tömérdek, a finnugorokénál régebbi nyelvemlékünket pusztíthatta el.
Czakó Gábor Nyelvédesanyánk c. könyvéből. (CzSimon Könyvek, 2016)
