Három szabadkai képzőművészeti műkedvelő csoport tárlatát volt alkalmam megnyitni nemrég a szabadkai Szabadegyetem aulájában: Boros György (Népkör) és Kerekes Sándor (Vöröskereszt) tanítványaiét, valamint a Bunjevačko kolo tagjainak a kiállítását. Kellemes meglepetés volt számomra ez a tárlat. Valamennyi kiállított kép beszélgetni tudott velem. Újra meggyőződhettem arról, hogy csoportban, közösségben dolgozni, alkotni jó. Harmonikus közösségben kiváltképpen jó. Hiszen az ember nem magányos lény, valahova, valakihez tartozni szeret, tartoznia kell. Együtt könnyebb az előrehaladás is. Könnyebb a kapcsolatfelvétel a teremtés erőivel. S aki egy ilyen nagyszerű közösséghez tartozik, annak az élete fölragyog – az könnyebben viseli el ezt a zaklatott, idegen, erőszakos világot.
A tárlaton szereplő valamennyi alkotót a közös szellemiség fűzi össze: a Szép és az Igaz keresése.
Egy közösséget képeznek ezek az emberek, jóllehet mindannyian különböznek egymástól. Mert szerencsére mindnyájuknak sikerült megőriznie a saját egyéniségét. Nem „egy kaptafára” készültek/készülnek a munkáik, hanem egyedi „megfogalmazásban”, a saját énjükön átszűrve mutatják fel nekünk, szemlélőknek az általuk megfigyelt, látott, érzett, gondolt valóságot.
Máskor is elmondtam már, hogy írogató ember létemre nem az írók, hanem inkább a képzőművészek társaságát kedvelem, köztük érzem igazán jól magam, köztük vagyok igazán otthon. Hiszen olyan jó velük együtt „játszani”. Mert mi mást csinálnak ők az ecsettel, tollal, agyaggal, vésővel, mint játszanak. Odaülnek szépen, csendben a vászon elé, valami bevett mágiával megállítják a gondolataik sodrát, és elkezdenek befelé figyelni. Feltöltődnek valami belső békével. Valami nagy-nagy odaadással. Nagy-nagy alázattal. Nagy-nagy szeretettel. Egyfajta megszállottság vesz ilyenkor erőt rajtuk, amely nélkül nehezen indulna be a teremtés folyamata.
Mi közvetíti a művészemberek felé ezt a tüzet, ezt az áramot? – kérdi Márai Sándor, és rögtön megadja rá a feleletet: „A kis, kegyelemszerű, mindennapos csodák. Egy nő pillantása, egy táj fénytörése, amely életérzést kelt bennünk, egy sor egy könyvben, valamilyen semmiség. De ez a semmiség minden.”
Ebből a semmiségből lesz a Minden. Az Igaz. Ebből születik meg a Csoda. A Látomás.
„Nem a való hát: annak égi mássa. Lesz, amitől függ az ének varázsa…” – írja Arany János a Vojtina Ars poétikájában a költészet lényegét ecsetelve. S hogyan születik meg a jó, a mellbe vágó, szívbe markoló képzőművészeti alkotás is? A jó kép? Vegyünk példának egy házat: halványsárga, nemes ívű, sokablakos épület. De úgy festem meg, hogy szinte felolvad a napfényben, elmosódó kontúrokkal lebeg a végtelenben. Mert két ház van. Az egyik a valóságban, a másik pedig az, amelyik bennem él. Az én látomásom. Amely Thomas Mann szavával élve annyira igaz, hogy az már szinte fáj.
Nyissunk hát ajtót a Látomásnak, kedves Alkotók! Sok sikert kívánok ehhez a nagyszerű találkozáshoz!
