Sokan ünnepelték Szlovéniában és Horvátországban is a függetlenség kikiáltását. Kiválásuk Jugoszláviából azonban hamarosan gondok és problémák sokaságát vetette fel a kétoldalú kapcsolatokban.
Ljubljana és Zágráb ezek egy részét megoldotta, de maradt néhány vitás kérdés és kellemetlen ügy, amelyekkel nem boldogultak. Pedig egyezkedtek, tárgyalgattak és vitatkoztak épp eleget.
A szlovén tengeri kijárat biztosítása az Adria nemzetközi vizeire ilyen „örökös” viszályforrásnak bizonyult, az egyéb határkérdések mellett.
A két ország között szinte már az 1991-es függetlenné válásuk után kirobbant a vita, amelynek központi eleme a nyílt tengeri hozzáférés biztosítása Szlovénia számára. Amíg köztársaságként a titói államhoz tartoztak, senkit nem érdekelt, hogy ki, hol hajózik ki.
A függetlenség elnyerése után az Adriai-tenger jugoszláv szakaszának nagy része azonban Horvátországhoz került, egy kevéske pedig Szlovéniához és két másik utódállamhoz. Ljubljana nem fogadta el a döntést, mert a neki juttatott területről a szlovén hajók nem érhették el közvetlenül a nemzetközi vizeket. Oda egyébként csak egyetlen helyről lehet kijutni a szlovén tengerpartról: a Pirani-öbölből, amelyet a horvátok Savudrijai-öbölként emlegetnek, mivel ketten osztoznak rajta.
Innen azonban a szlovén hajók csak horvát felségvizeken áthaladva érhetik el a nyílt tengert. Több ezer dokumentumra, nemzetközi jogi előírásra, szabályra és ENSZ-paragrafusokra hivatkozva Ljubljana úgy ítélte meg, hogy neki igenis jár egy olyan rész, amely szabad utat biztosít a nemzetközi vizekre.
Az Európai Tanács segítségével 1992-ben megállapított adriai határt azonban nem fogadta el, mert nem felelt meg az elvárásainak. Igényét a saját kijáratra (sőt az egész öbölre) továbbra is fenntartotta. Ettől azonban semmi sem változott. A szlovén hajók azóta is horvát területen áthaladva érték el a tenger nemzetközi részét. Ebbe Ljubljana nem akart belenyugodni. Jogi, diplomáciai és politikai eszközökkel igyekezett elérni, hogy a határvonalat a számára kedvező módon jelöljék ki. Zágráb azonban nem engedett.
A nyitott kérdések és rendezetlen problémák miatt időnként kiéleződött a két ország viszonya.
A feszültségforrások jó részét időközben kioltották. A területi vitákat (különösen a vízkonfliktust) azonban nem sikerült rendezni. Pedig többször megpróbálkoztak vele.
Az ezredfordulón már-már úgy tűnt, lezárul az ügy, hiszen sikerült megállapodni a Pirani-öböl vízfelületének megosztásáról és az ottani halászati jogokról. A horvátok azonban az utolsó pillanatban elutasították az egyezség aláírását, s inkább nemzetközi döntőbíróságra bízták volna a vitarendezést.
Emiatt ismét kiéleződött az államközi viszony. Horvát rendőrök 2002-ben többször is zaklatták a szlovén halászokat az öbölben. Az ellenségeskedés hevében Zágráb 2005-ben fegyvereseket küldött a térségbe. Évekkel később az EU-tag Szlovénia pedig bosszúból késleltette (egy ideig) Horvátország uniós csatlakozását.
Nyolc évvel ezelőtt Jadranka Kosor horvát és Borut Pahor szlovén kormányfő végre átfogó megállapodást kötött. Zágráb akkor beleegyezett abba, hogy a szlovén hajók egy kijelölt folyosón akadály nélkül kijussanak a nemzetközi vizekre. Szlovénia pedig megígérte, nem torpedózza meg Horvátország felvételét az EU-ba.
A probléma rendezését végül mégis a hágai nemzetközi döntőbíróságra bízták. Két éve azonban a horvátok kiléptek az eljárásból, arra hivatkozva, hogy a testület elfogult Szlovénia irányába. Ljubljanát pedig azzal vádolták meg, hogy befolyásolta a bíróság munkáját, s így a várható ítélet hitelessége gyanús, akár részrehajló is lehet. Horvátország azóta nem ismeri el a bíróság joghatóságát.
A média szerint Zágráb valójában azért visszakozott, mert felismerte: a hágai bírák döntése kedvezőbb lehet Szlovénia számára.
A múlt héten megszületett az ítélet, amellyel azonban Szlovénia valószínűleg mégsem teljesen elégedett, hiszen előzetes elvárásai nem teljesültek maradéktalanul. Mindazonáltal Miro Cerar kormányfő közölte: a bíróság döntése végleges és jogilag mind hazájára, mind Horvátországra kötelező érvényű.
Zágráb ellenkezik. Továbbra sem ismeri el a bíróságot, az ítéletet pedig nem tekinti kötelezőnek, ezért nem is szándékozik végrehajtani. A megoldást ismét a kétoldalú tárgyalásoktól várja.
Ljubljana valószínűleg azért fogadta el ellenvetés nélkül a verdiktet, mert esetében kedvezőbbnek tűnő döntés született. A mindössze 19 négyzetkilométer területű Pirani-öbölben húzódó eddigi határvonalat ugyanis úgy kell módosítani, hogy a szlovén hajóknak biztosítva legyen a szabad kijutás az Adriai-tenger nemzetközi vizeire. Ezenkívül az öböl nagyobbik fele szlovén fennhatóság alá kerül.
A bírósági döntés értelmében a horvát felségvizeken egy folyosót kell létrehozni, amelyen keresztül minden hajó szabadon közlekedhet a szlovén partok és a nyílt tenger között.
Bár Szlovénia számára ez előnyös megoldás, a vitatott (kontinentális) területek többi részét, közöttük néhány falut is, Horvátországnak ítélték.
Túlságosan persze egyik fél sem lehet elégedett, hiszen csak egy részét kapták annak, amit szerettek volna. Nyertek is, vesztettek is kicsit. Örülhetnek is (de nem őszintén) és szomorkodhatnak is, ám gyászra semmi okuk. Annyi történt ugyanis, hogy ezentúl az államközi határ – a bíróság szerint – néhány helyen ott lesz, ahol eddig nem volt.
Ha viszont kicsit optimistán néznék az ítéletet, talán mindketten le is nyugodhatnának (egy kicsit), hiszen a horvátok a kontinensen jutottak területekhez, a tengeren pedig, amiből nekik aztán bőven van, valamicskével több jutott Szlovéniának.
A vizes résznek azért akad egy kis szépséghibája. Szlovénia ugyan zavartalanul használhatja a Pirani-öböl kétharmad részét, de a nyílt vizekre szabad kijárást biztosító folyosó alatti tengeri talapzat, illetve az ottani kutatási és bányászati (például a földgáz- vagy a kőolaj-kitermelési) jog továbbra is Horvátország tulajdonában marad.
Bár Zágráb vonakodik és tiltakozik, s a döntés nyomán a feszültség ismét megnőtt a két ország között, sok szakértő (és Brüsszel is) inkább a vita mielőbbi lezárását javasolja.
