A statisztikai hivatal, feladatának és kötelességének megfelelően, negyedévenként nyilvánosságra hoz egy óriási adathalmazt, amely a szerbiai társadalomban történt változásokat tartalmazza a jelzett időszakban. Ember legyen a talpán, aki ebből képes kihámozni az éppen őt érdeklő témaköröket. Nyugodt körülmények között azonban érdekes „felfedezéseket” lehet tenni.
Legutóbb ugyanis az első negyedévre vonatkozó kimutatásból érdekes, de egyben elgondolkodtató következtetéseket lehetett levonni. Arról van szó ugyanis, hogy érezhetően csökkent a 15 és 29 év közötti fiatalok munkanélküliségi rátája. Első pillantásra ebből azt szűrhetjük le, hogy a munkaadók az új munkahelyek betöltésekor előnyben részesítik ezt a korosztályt. Pedig ennek éppen az ellenkezője derül ki. A vállalkozók ugyanis nagyobbára a tapasztalt, vagyis a 45 és 55 év közötti – úgymond – kiforrott szakembereknek szavaznak bizalmat, hiszen őket már nem kell betanítani. Másrészt ebben a korban az emberek megfelelő munkaszokásokkal rendelkeznek, egészségi állapotuk pedig általában stabil és nem szaladnak orvoshoz minden apró problémával. Tehát megbízható munkaerőnek számítanak.
Velük ellentétben a nagykorúságot átlépők jelentős részén még érződik a papírszagú tudomány, s ismerve az oktatási rendszerünket, az elmélet és a gyakorlat között meglehetősen nagy a különbség. Ennek ellenére is csökkenő létszámban vannak jelen a munkanélküliek táborában az ilyen korúak.
A fenti adatokból a politikusok, főleg a munkaügyi és népjóléti miniszter, csupán a pozitív előjelekről hajlandó beszélni. Van azonban az éremnek másik oldala is, amelyet kellemetlen volna a számára feszegetni. Ez pedig a nagy kérdés: ha nem növekszik a munkanélküli fiatalok száma, de az iskoláztatással történő felölelés is számos kívánnivalót hagy maga után, akkor tulajdonképpen hol vannak ezek a lányok és fiúk?
A magyarázatot a kimutatások másik, a népességszaporulat alakulását taglaló csoportban kell keresni.
Ugyancsak a statisztikai hivatal adataiból tudjuk, hogy Szerbia lakossága évente átlag 34 ezerrel csökken. A lassan már katasztrofálisban hajló népességcsökkenés azzal fenyeget, hogy húsz év múlva az ország igen komoly „munkaerő-behozatalra” szorul.
Az „egykézés” másik következménye, hogy jelenleg Szerbiában ötven faluban egyetlen lélek sem lakik, százötvenben pedig a tulajdonosok csak hétvégi nyaralónak használják egykori családi házukat.
És ez nem minden. Talán a legnagyobb gondnak azt kell neveznünk, hogy az elfuserált oktatási politika következményeként egyre több fiatal, középiskolai vagy egyetemi diplomával a zsebében, csak téblábol, mert nem talál a képzettségének megfelelő munkahelyet. Szégyenszemre évekig a szülei nyakán él, és a zsebpénzt is kénytelen tőlük várni. Az önérzetesek ezt igen nehezen viselik, s más megoldás híján nyakukba veszik a világot, búcsút intenek akáclombos falujuknak, s külföldre távoznak. Ott két lehetőségük van, hogy munkát találjanak: vagy rábízzák magukat a vakszerencsére, vagy – jobbik esetben – már van kint rokonuk, ismerősük, aki átsegíti őket a kezdeti nehézségeken.
Ha sikerül harminc vagy ötven fiatal számára munkahelyet teremteni, hatalmas csinnadrattával közlik a sajtóban. Arról a száznyolcvanezer személyről azonban, akik a kilencvenes években valószínűleg örökre eltávoztak a Balkán e részéről, egy szót sem ejtenek
Mindkét esetben marad a szomorú tény: emberként, munkaerőként elvesznek Szerbia számára. Azoknak a száma ugyanis, akik valamikor visszatérnek, egyenlő a fehér hollók populációjával.
Ez a valós, és az idő múlásával csak fokozódó probléma azonban a legfelsőbb vezetést, az illetékes tárcavezetőket csak a populista demagógia szintjén érdekli. Ha ugyanis sikerül harminc vagy ötven fiatal számára munkahelyet teremteni, hatalmas csinnadrattával közlik a sajtóban. Arról a száznyolcvanezer személyről azonban, akik a kilencvenes években valószínűleg örökre eltávoztak a Balkán e részéről, egy szót sem ejtenek.
Az elvándorlás pedig szinte feltartóztathatatlanul folytatódik, és a szemü(n)k láttára egyszerűen „elvesznek” a fiatalok.
