Mióta család lettünk, jártunk fürdőkben, tengeren, kiállításokon, különböző rendezvényeken, sokszor túráztunk kerékpárral, de valahogyan az az igazi, szervezett, buszos kirándulás kimaradt. Hát most pótoltuk. Mint az lenni szokott, nem is akárhogyan.
A busz útja, nagy szerencsénkre, a ház előtt vezetett, ezért, míg a többiek (Sára és a zembör is) el kellett, hogy menjenek a gyülekezőre, mi Pepével úri módon indultunk kirándulni. Amikor szóltak, hogy a busz elindult, én csak kikaptam a (nem túl könnyű) csomagot az ágyból, és pizsamában, pokrócban kivittem a buszhoz. Nem zavartatta magát, még szundizott egy kicsit, aztán muffinnal ébresztette magát, és pizsamában ment ki a benzinkút mosdójába.
A buszozás nagyon érdekes volt, hiszen az egész busz gyerekzsivajtól, nevetéstől volt hangos. Végig lehetett kóstolni mindenki reggelijét, itt-ott pottyant néhány keksz is…
A csapat málhás szamarakra emlékeztetett, mert esőben, 12 fokban indultunk, vittük az elemózsiát, a nyári öltözéket, pokrócot. És aztán lassan kezdett felszáradni az eső, melegedni a levegő… Mi meg öltözni, vetkőzni. Mindezt egy rakás kellően izgatott gyerekkel.
Nem estek fejükre az ópusztaszeriek, a bazársor kiemelt helyén van a parknak. Szerencsénkre, legalábbis, ami Pepét illeti, aznap tematikus nap volt, az íjászoknak kedveztek, a standokon szinte csak íjászfelszerelést árultak. Nem is igazán érdekelte a legényt a felhozatal. Hanem az íjászunk! No, ő pótolta, amit a kicsi megspórolt nekünk: ilyen fityegő, amolyan íjtartó, tartalék ujjvédő, alkarvédő, kutyagumi – mind kellett volna. A körképhez épphogy bementünk:
– Anya, kakilni kell!
No, uzsgyi, szaladás lefelé csigavonalban, hogy aztán sprintelhessünk föl a lépcsőn az emeletre, mosdó iránt. A női, persze, mind foglalt, sebaj, vészhelyzet volt, be a férfiaknak fenntartott részbe. Gatya le, gyereket tart:
– Nyomjad, kicsim!
– Anya… Mi ez a falon? Anya, milyen színű az ott, mögötted? Mire való? Anyaaaa… Hogy húzzuk le? Anyaaaaa…
Termés nem lett, érdekesebb volt maga a procedúra, mire előkeveredtünk, addigra a többiek is kijöttek a Feszty-körképtől. Végül is… Már láttam néhányszor. Sára fölfedezte, bolt is van a Rotundában, annyira elbámészkodott, hogy nem jutottunk el a többi rotundabeli kiállításra. Sebaj, láttam már. Lóhalálában indultunk a lovasbemutatóra. Mire találtunk rendes helyet, ahonnan Péter is lát valamit, nagyjából vége is lett. De legalább jó helyünk volt, sikerült lovat simogatni. A bemutatót meg már úgyis láttam. Tettünk egy újabb kétbetűs kitérőt, pechünkre egy tipikus tábori WC-t látogattunk meg. Produkció megint semmi, ellenben behatóan megvizsgáltuk (szerencsére csak szemmel) a zöld illemhely belsejét.
Következő menüpont a nyílzápor volt. Mivel rengeteg néző volt, időben elfoglaltuk a helyünket, ahonnan látunk is, de Pepe is tud mocorogni. Elkezdődött a Pozsonyi-csatára való megemlékezés, vártuk a nyílzáport, amikor… Megint csak kakilni kellett… Átfúrtuk magunkat a tömegen, fölkaptam a gyereket, rohanás, itt nem volt illemhely, csak sík terep, a busz messze… Hát szaladni kellett… Nagy buli volt. A gyerek becsületére legyen mondva, azért ráült a bilire. Onnan néztük, hogy lő több száz íjász egyszerre. Elvégre azért jöttünk, hogy megnézzük a nyílzáport. No, láttuk. A biliről.
Délutánra már eléggé kókadt a társaság, voltak köztünk olyan nomádok, akik egyik hűvös, árnyékos helyről vándoroltak a másikig, így szűrve meg a számukra érdekes látnivalókat. A gyerekek is elfáradtak, viszont így legalább nem kellett állandóan dombra fel, dombról le rohangálni, mint ahogyan azt délelőtt néhányszor megtettük.
Több részéről eleve lemondtunk a parknak, mint lehetetlen küldetésről, végül is… láttuk már. A skanzent nem hagytuk volna ki, meg még amúgy sem sikerült sohasem teljesen bejárni. Nézelődtünk, kipróbáltunk mindent, amit lehet, Pepét már cipelni kellett, nagyon fáradt volt. Időnként futott egyet a nagyokkal, kipróbálta a gólyalábazást, néhány népi játékot is megnézett magának, de aztán visszakövetelte magaslati helyét. Egyik ház udvarában a többiek futkároztak, szaladt ő is. Amikor elfáradt, lefeküdt, és kiabált, hogy ő nem tud felkelni. Egy ideje ezzel a szöveggel őrli az idegeinket. Szépen elmondtuk, már amennyire ilyenkor lehet, hogy jöjjön, fölvesszük. Persze. Olyan hisztirevüt lenyomott, hogy csak néztünk. Volt üvöltés, porban fetrengés, ami csak kell. Amikor beleunt, odajött hozzánk, fölvettük, megszerettük, és mentünk tovább… és megtaláltuk a park legpöpecebb látványosságát: a TŰZOLTÓAUTÓT.
Igazából volt ott mentő is, a nagy tömegre való tekintettel, de minket csakis a tűzoltóautó érdekelt. A tűzoltó bácsik unatkoztak, ezért igen komoly „tárlatvezetést” kaptunk. Mindent megmutattak az autón, ki is próbáltuk a bemutatott eszközöket, védőöltözeteket. Nem maradt felfedezetlenül egyetlen zuga sem a kocsinak. Megnyugodtunk, mégis volt valami Ópusztaszeren, amit szépen, nyugodtan, minden részletére kitérően meg tudtunk tekinteni. És a gyerekeket sem untatta.
