A csókai Csipak Levente már egészen fiatal korában kitűnt társai közül, nemcsak a különféle tanulmányi versenyeken elért kiemelkedő eredményei miatt, hanem azért is, mert mindig megtalálta azokat a lehetőségeket, amelyek révén olyan tapasztalatokat szerezhetett, amelyek segítségével egyre közelebb juthatott céljainak megvalósításához. A zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium tanulójaként egy évet töltött az Amerikai Egyesület Államokban, a Budapesti Corvinus Egyetem hallgatójaként a közelmúltban Norvégiában folytatott, a közeljövőben pedig Svájcban folytat tanulmányokat, hogy az ott megszerzett tudást és tapasztalatot hazahozza, és lehetőség szerint itthon hasznosítsa.
– Nagyon sokat köszönhetek a csókai általános iskolai tanáraimnak, hiszen ők indítottak el ezen az úton, különösen a matektanárnőmnek, Sütő Juliannának, neki köszönhető ugyanis az, hogy az általános iskolai tanulmányaim befejezése után beiratkozhattam a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumba. Ott azután felismertem azt, hogy már középiskolásként is számos kiválóbbnál kiválóbb lehetőség áll a diákok rendelkezésére, feltéve, ha úgy érzik, hogy szeretnék magukat minél több dologban kipróbálni, illetve szeretnék megpróbálni a maximumot kihozni magukból. A Bolyaiban eltöltött évek után arra az elhatározásra jutottam, hogy a Budapesti Corvinus Egyetem pénzügy-számvitel szakán szeretném folytatni a tanulmányaimat, ami szerencsére sikerült is, így jelenleg ennek az intézménynek a hallgatója vagyok – hangsúlyozza Levente, aki saját bevallása szerint már az egyetemi tanulmányainak megkezdésekor eldöntötte, hogy mindenképpen szeretne élni az Erasmus+ nemzetközi diákcsereprogram nyújtotta lehetőségekkel, hiszen úgy gondolta, ha már a program lehetőséget kínál számára arra, hogy tandíjmentesen tanulhasson valamelyik külföldi egyetemen, sőt, mindehhez ösztöndíjat is biztosítanak számára, akkor butaság lenne ezt nem kihasználnia.
– Mindenképpen olyan helyre szerettem volna menni, ami hideg és gazdag, hiszen egyrészt, mivel téli gyerek vagyok, mindig is a tél volt a legkedvesebb évszakom, másrészt mindenképpen olyan országba vágyódtam, ahol valami olyat tanulhatok, amit a későbbiekben itthon is kamatoztathatok. Úgy gondolom, ha vannak olyan helyek, ahol az embereknek nem kell olyan mindennapi problémákkal szembenézniük, mint amilyenekkel mi vagyunk kénytelenek nap mint nap szembesülni, akkor mindenképpen érdemes tőlük tanulni. Így esett a választásom Norvégiára. Nagyon örülök annak, hogy így döntöttem, hiszen számos olyan élménnyel gazdagodtam, amelyek minden bizonnyal életem végéig meghatározóak lesznek. Rendkívül érdekes volt számomra az ottani emberek mentalitása. Alapvetően ott is érvényes az az általános szabályszerűség, hogy minél délebben vagyunk, annál közvetlenebbek az emberek. Norvégia legnagyobb részén azonban azt tapasztaltam, hogy az emberek maguktól nem szólnak hozzád, nem is néznek rád, ha viszont segítséget kérsz tőlük, akkor nagyon szívesen segítenek, és mindent megtesznek azért, hogy minden rendben legyen veled. A kultúrsokkot legyőzendő, részt vettem egy kurzuson is, azon azt mondták, hogy ez azért van, mert Norvégiában az a módja a tisztelet megadásának, hogy az emberek nem lépnek be egymás magánszférájába, így ha a másik személy nem kéri ennek az ellenkezőjét, vagy ha nem látják valamilyen jelét annak, hogy a másik személynek esetleg szüksége lenne segítségre, akkor ezt az elvet igyekeznek szem előtt tartani. Nekem már rögtön az érkezésemkor nagyon jól jött a segítség, hiszen a kollégium felé vezető úton alaposan eltévedtem. Amikor a járókelők látták rajtam, hogy nem vagyok éppen a helyzet magaslatán, akkor odajött hozzám egy néni, aki ugyan nem tudta pontosan, hogy hol a kollégium, ahova mennem kellett, mégis igyekezett útba igazítani, azután pedig egy srác is megkérdezte, hogy segíthet-e, és mivel ő szerencsére tudta, hol van, elkísért egészen az ajtóig, sőt, a csomagjaimat is segített cipelni. Az egyetemen azután, ha valakivel közös órákra jártunk, előbb-utóbb el kellett kezdenünk kommunikálni egymással, mivel valamilyen csoportmunkában szinte biztosan részt kellett vennünk közösen. Nagyon érdekes volt ugyanakkor számomra az is, hogy a szórakozóhelyeken este tizenegy után mindez mintha varázsütésszerűen megváltozott volna. Ennek következtében az embernek az egyik pillanatról a másikra olyan érzése támadt, mintha nem is Norvégiában, hanem mondjuk Spanyolországban volna – meséli Levente, akinek maga az iskola, a BI Norwegian Business School is igen különleges élményeket nyújtott.
– Az iskola egy hétemeletes üvegépület volt, amelyben voltak üvegliftek, mozgólépcsők, sőt konditerem is, szóval egészen másként festett, mint amilyen kép az itthoni tapasztalataink alapján kirajzolódik előttünk az iskola vagy akár az egyetem szó hallatán. A suliban hetente négy háromórás órám volt, összesen három napon kellett bemennem, tizenegykor vagy délután kettőkor kezdtem, tehát nagyon kényelmes volt, sokkal kevésbé megfeszített tempójú, mint Budapesten. Még annak ellenére is, hogy az eleje húzósabb volt, hiszen volt olyan órám, amellyel dupla tempóban haladtunk, és az a tárgy negyedévkor véget ért. Összességében azt kellett megállapítanom, hogy ott sokkal kisebb a terhelés, mint Magyarországon. Nem mondhatom azt, hogy kevesebbet tanultunk volna, inkább azt, hogy az ottani egyetemista létem nem volt annyira stresszes, mint a budapesti, ahol sok olyan órám is van, amelyeken folyamatosak az évközi ellenőrzések. Norvégiában legfeljebb házi feladatokat vagy csoportos projektmunkákat kellett beadnunk, ami jóval kevesebb stresszhelyzettel járt. Úgy érzem ugyanakkor, hogy szakmailag is sokat fejlődtem az ottlétem ideje alatt, volt például egy olyan kurzusom, amelynek az volt a neve, hogy viselkedési pénzügyek, és ezt egy nemzetközi szinten is igen neves szaktekintélynek számító szakember tanította, akinek a személyében életem egyik legjobb tanárával volt szerencsém találkozni. Szintén nagyon izgalmas volt a szolgáltatásmarketing nevű tárgy is, amelyet egy Horvátországból származó tanárnő tanított, akinek annyira erős pozitív kisugárzása volt, hogy minden egyes alkalommal teljesen magával tudott ragadni bennünket – magyarázza a Budapesti Corvinus Egyetem csókai hallgatója, aki nem tagadja, a gazdasági ismeretei mellett a norvég nyelvtudását is szerette volna fejleszteni az ott töltött hónapok alatt.
– A norvég nyelv minél jobb elsajátítása érdekében részt vettem egy nyolchetes nyelvtanfolyamon, amelynek a végére egészen belejöttem. Ebben persze sokat számít, hogy van-e az embernek kivel gyakorolnia az adott nyelvet, éppen ezért minden lehetőséget igyekeztem megragadni erre, ami nem volt könnyű, hiszen Norvégiában szinte mindenki beszél angolul, így ha meghallották, hogy egy kicsit töröm, vagy akár a későbbiekben csak akcentussal beszélem a nyelvet, azonnal át akartak váltani az angolra, és mindig meg kellett kérnem őket arra, hogy ne tegyék. A norvég és a svéd nyelv között egyébként viszonylag sok a hasonlóság, így a nem túlzottan magas szintű norvég nyelvtudásommal Svédországban is elég jól meg tudtam értetni magam, amikor lappföldi túrán vettünk részt, ami egyébként szintén óriási élményt jelentett számomra. Az ottaniak azt mondták, hogy a beszédben ugyan valóban elég sok a hasonlóság, viszont az írás már különbözik. A dán esetében viszont éppen az ellenkezője az igaz, leírva nagyon hasonlít a norvéghoz, kimondva viszont szinte semmit nem ért belőle az ember, ezért is szokták azt mondani, hogy a norvég dánul írt svéd nyelv – fejte ki nevetve Levente, aki saját bevallása szerint komoly személyiségfejlődésen esett át a Norvégiában eltöltött csaknem fél év során.
– Az az igazság, hogy bárhol is járok a világban, mindig megpróbálok minél jobban beolvadni az adott környezetbe. Persze könnyű nekem, hiszen mivel tisztában vagyok azzal, hogy csak meghatározott időre költözöm oda, nem kell attól tartanom, hogy esetleg véglegesen asszimilálódhatok, és elveszíthetem az identitásomat. Most is próbáltam mindenben utánozni őket, és mindeközben rájönni arra, hogy mitől érzi jól magát, illetve mitől érzi jó embernek magát egy norvég fiatal, és úgy gondolom, hogy ennek a folyamatnak köszönhetően emberileg is nagyon sokat fejlődtem, hiszen sokkal toleránsabbá váltam, sokkal fontosabb lett számomra az, hogy egy adott helyzet ne csak nekem legyen jó, hanem másoknak is. Egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy a teljesítményt csakis abszolút mércékkel kell mérni, viszont egyre biztosabb vagyok abban, hogy a környezet rendkívül fontos szerepet tölt be az emberek életében. Ott ugyanis nagyon nagy figyelmet szentelnek a környezetvédelemnek, beleértve a szelektív hulladékgyűjtést is, aminek egészen speciális módja van, hiszen nem kukákban gyűjtik a szemetet, hanem egy föld alatti csőrendszer segítségével. Az ottaniak odafigyelnek arra is, hogy lehetőleg minél több időt töltsenek a szabadban, sokat túráznak, nemcsak a fiatalok, hanem a családok is, hiszen ha hét közben az egyéb elfoglaltságaik miatt nem is nyílik erre lehetőségük, hétvégenként mindenképpen teremtenek rá alkalmat – meséli Levente, aki abban bízik, hogy a Norvégiában szerzett tapasztalatait itthon is hasznosítani tudja, csakúgy, mint a Svájcban szerzetteket, hiszen rövidesen újabb cserefélévre készül.
– Amikor kitaláltam, hogy Norvégiába szeretnék utazni, már tudtam, hogy ebből az egészből úgy fogok a lehető legjobban kijönni, ha rögtön utána elmegyek egy másik helyre is, hiszen az egyetemen bizonyos kurzusokat csak meghatározott félévekben lehet felvenni, így ha két cserefélévet közvetlenül egymás után teljesítek, akkor az egymásra épülő kurzusok esetében sem veszítek időt. A második cserefélévem helyszínének kiválasztásánál hasonló kritériumok alapján döntöttem, mint az elsőnél, de mivel nem akartam ismét a skandináv országok közül választani, ezért Svájcra esett a választásom, hiszen úgy gondolom, hogy a svájciaktól is bőven van mit tanulnunk. Nagyon örültem, amikor kiderült, hogy a Corvinusnak éppen egy olyan egyetemmel van együttműködési megállapodása, amelyet német nyelvterületen Európa Harvardjaként is szokás emlegetni, azaz az Universität St. Gallennel. Azután úgy gondoltam, hogy ha már Svájcba megyek, akkor ez kiváló lehetőség lesz arra is, hogy továbbfejlesszem a német nyelvtudásomat, hiszen bármennyire is tanultam a középiskolában németül, a tudásom nincs olyan szinten, hogy megfelelő magabiztossággal tudjam használni a nyelvet. Éppen ezért még a cserefélévem előtt elmegyek Németországba egy egy hónapos nyelviskolába, azután Svájcban is elvégzek egy német nyelvi kurzust, majd amikor visszatérek Magyarországra, mindezt kiegészítem egy újabb kurzussal, és azután remélhetőleg nyelvvizsgát is tudok tenni – ecseteli Levente, aki az alapképzés után mindenképpen szeretne elvégezni egy mesterképzést is, sőt – ahogyan fogalmaz – azt sem tartja kizártnak, hogy talán a PhD-tanulmányok is benne lesznek a pakliban, ebben azonban egyelőre még nem teljesen biztos. Abban viszont igen, hogy szeretne minél többet visszaadni annak a közösségnek, amelyből indult, még akkor is, ha pillanatnyilag kevés lehetősége van erre.
– A gimnázium befejezése óta szinte kizárólag a tanulmányaimra összpontosítok, emellett nem nagyon tudok mással foglalkozni, ennek ellenére igyekszem, amennyire lehet, továbbra is aktív maradni, és támogatni a közösségemet. Ennek jegyében indítottuk el néhány jó barátommal közösen a Vajdasági Diák elnevezésű portált, amelyen elsősorban azokat a lehetőségeket igyekszünk megosztani a vajdasági fiatalokkal, amelyek számukra is elérhetőek lehetnek. Azt tapasztaltuk ugyanis, hogy annak ellenére, hogy mi különböző forrásokból értesülünk ezekről a lehetőségekről, amelyeket azután megpróbálunk eljuttatni az ismerőseinknek is, ezek az információk azonban ilyen módon nem feltétlenül a megfelelő személyekhez jutnak el. Ennek a problémának a kiküszöbölése érdekében indítottuk el a Vajdasági Diák portált, amely rendkívül hasznos információkat közöl minden vajdasági magyar fiatal számára, beleérve a különféle konferenciákat, a képzési és ösztöndíj-lehetőségeket, valamint számos egyéb területet is, függetlenül attól, hogy Szerbiában, Magyarországon vagy esetleg valahol másutt folytatja-e a tanulmányait. Mindezt azért tartom fontosnak, mert úgy gondolom, hogy a vajdasági magyar közösségnek az egyik legnagyobb reménye az lehet, ha a fiatalok tényleg odateszik magukat és tényleg jobbak akarnak lenni mindenki másnál. Ezért kell közös erővel megtennünk minden tőlünk telhetőt a fejlődésünkért, és azért, hogy elérjük azokat a dolgokat, amelyeknek köszönhetően a későbbiekben a fiatalok itt maradhatnak, és amelyeknek köszönhetően valamennyien megmaradhatunk itt, Vajdaságban – szögezi le Levente, aki arra biztat minden fiatalt, hogy éljen a kínálkozó lehetőségekkel, hiszen – ahogyan fogalmaz – ha mindenki megpróbálja kihozni magából a tőle telhető maximumot, azáltal esélyt teremthet nemcsak a saját maga, hanem a környezete fejlődésére is.
