2024. március 29., péntek
Durindó és Gyöngyösbokréta – 2017

A hagyomány hálójában

Sokszor elbizonytalanodom, de a hitemet nem vesztem el – mondja Borsi Ferenc népzeneoktatási szakértő

Borsi Ferencet megjelenésében és szellemiségében ízig-vérig átjárja a népi kultúra szeretete és hozzáértése. Csókai születésű lévén volt miből merítenie, hiszen az a vidék mindig is a népművészet iránt kutatók fellegvárának számított. Az Újvidéki Rádióban töltött időszak után 1992-ben Magyarországra sodorta a történelem vihara, hogy aztán ott kamatoztassa az itthonról hozott gyökereket. Több népzenei rendezvény szervezőjeként vállalt szerepet, így a Durindó és a Vajdasági Táncháztalálkozó alapító tagjaként is tisztelhetjük, de az Újvidéki Rádió gyermekek számára szervezett népzenei vetélkedőjének megindítása és szervezése, valamint számos más, az iskolásokat nevelő-oktató továbbképzés fűződik a nevéhez.

Az idei Durindó értékelőbizottságának tagjaként első lépésben arról érdeklődtünk volna, hogy milyen irányba fejlődik a vajdasági népművészeti palettánk gazdagsága. Persze Borsi Ferencnek megvolt az ide illő válasza.

– Ilyen kérdések esetében óvatosan szeretném a szemléletet más irányba terelni. Ezt az egész mozgalmat nem lehet úgy meghatározni, hogy állandóan fejlődik vagy hanyatlik. Úgy mondanám, hogy hullámzó. Van, amikor erősödik, és jobbnál jobb évek jönnek, aztán következnek a gyengébb esztendők, amikor úgy látszik, hogy nem mennek a dolgok. Az első benyomásom, hogy most újra kapaszkodunk felfelé. A népzenénken, a népi hagyományainkon nem tükröződnek vissza azok a gondok, amik a mindennapokban fölmerülnek.

De érződik azért a tömegességén?

– Nem. Én azt gondolom, hogy idáig életerős, kiérlelt produkciókat hallottunk. Tudatosabbá válnak az énekesek, tehát az ösztönösség egy kicsit már háttérbe szorul, tudják, hogy mit és miért énekelnek. Közvetítenek valamit.

Persze ehhez kell, hogy valaki fogja az előadók kezét.

– Ehhez az kell, hogy vagy magukat húzzák ki a gödörből, vagy van mögöttük segítő kéz. És ehhez egy komoly, felkészült csapat szükséges a háttérben, minőségben és dalválasztásban is.

Különbséget kell tennünk a zeneileg képzett és a képzetlen hangok között. Egy népzenésznek mennyire határozza meg az előadói stílusát, ha autentikus közegből tanulta az őseitől a módját, a nótákat? Vagy jobb az, ha a zeneiskolában még kentek rá elméleti-gyakorlati alapot?

– Három alapkérdésre épül a néphagyomány. Az első, hogy hogyan énekeljünk. Ez az alap. Lehetőleg jól és tisztán. Aztán, hogy mit énekeljünk. Lehetőleg tiszta forrásból táplálkozzunk, olyanból, ami híven tükrözi a zenei hagyományunk gazdagságát. A harmadik szint pedig, hogy miért is énekelünk. Mind a három egymást erősíti, és kiteljesedik az előadásban. A tiszta ének jelenti az alapot. Nyilván az idősebb nemzedék úgy fog énekelni, ahogyan azt az elődeitől hallotta. Ma már a népzeneoktatás elve, hogy nemcsak az alappilléreket kell megtanítani, hanem teljes egészében, a maga valójában át is kell hagyományozni.

Sok múlik a tanáron is?

– Nagyon! Már a kiállástól a hangképzésen át a díszítések, az érzelmek tolmácsolásáig. Ez egy komplex dolog. Ma már tudjuk tanítani intézményes szinten vagy táborokban, van egy kialakult módszertana. Hála istennek, a fiatal nemzedékek élnek a lehetőségekkel, és nagyon jó úton járnak, hogy nagyszerű jó előadók legyenek.

Ezek szerint nincs elveszve teljesen a magyar néphagyomány és a népművészet. Merthogy bizonyos szintű folyamatos hanyatlás – a korunk sugallta életmód miatt is – bizonyára tapasztalható.

– Igen, sokszor elbizonytalanodom, de a hitemet nem vesztem el. Azt látom, hogy ha nehéz, akadályoztatott körülmények vannak, akkor makacsabb a közeg. És akkor annál inkább és csak azért is bizonyítani akar. Persze a világháló és az egyéb körülmény elhúzó erővel bír. Viszont azt látom, hogy aki megkapaszkodott a népművészetben, a hagyomány hálójában, az nagyon biztos talajon áll. Ez egy olyan szilárd pont a világszemléletben, ami irányzék, és biztonságot ad.

Mi, vajdasági magyarok csak szerénykedve tudunk beszélni a néphagyományainkról mondjuk egy székely tükrében. Mihez nyúljon egy vajdasági magyar, aki büszkélkedni szeretne a népi kultúrájával?

– Nyilvánvaló, hogy egy erdélyinek más tartalmú és típusú gyökerei vannak, más hatások érték az ott élőket, más irányba indultak a hajtásaik. De valahol a génekben minden meg van írva. Ők ugyan másként öltöztetik magukat és a dalaikat, valóban gyönyörűen. Viszont a régi típusú dalaink, dallamaink, azok szerkezete azonos, csak más cikornyázatú „ruhában járnak”. Az itt élő emberek sorsa-történelme ezt hozta ki a néphagyományból, és így őrzi egyediségét. Ettől ez még egyáltalán nem kevesebb, mint más népterület hagyománya, csak más.

n Térjünk vissza egy kicsit az idei Durindóra. Gondolom, az előadókkal kellő tapintattal kell foglalkozni – különös tekintettel egy szórványból érkezett csapatra –, ugyanakkor olyan szakmai tartalommal és egyéb útmutatóval kell ellátni őket, ami irányt ad.

– Igen, ez így van. Sokszor kijavítom az ilyenkor használatos sablonszavakat, hiszen mondjuk nem bírálni akarjuk a fellépőket, hanem értékelni. A mi feladatunk az, hogy megerősítsük, ami értékes, és nem az, hogy ledorongoljuk a (bátortalan) próbálkozókat. Akár szórványból, akár tömbből érkezik valaki, nekünk mindenképpen az a feladatunk, hogy utat mutassunk, segítsünk. A tapasztalataink viszont azt bizonyítják, hogy nincs is igazán különbség szórvány- és nem szórvány közösség között, hiszen a tömbben is találkozunk nehéz helyzetben levő településekkel, olyannal, ahol nincs meg az összetartó erő. Erre oda kell figyelni, és az a mi feladatunk, hogy – amennyire tőlünk telik – segítsünk nekik.