A zomboriakat nem zavarja különösebben a migránsok jelenléte, voltaképpen nem is igen volt alkalmuk korábban találkozni velük.
A Sikara sétaerdőben létesített befogadóközpontot ugyan elhagyhatják, de regisztrálniuk kell a kilépésüket. Nem mennek túl messzire, az első boltokig, vagy kiülnek az árokszélre és igyekeznek hozzáférhető Wi-Fi hálózatot találni. A kiskorúak 3-4 fős csoportokban bemerészkednek a zöld piacra, most már egyre többen, amihez több kilométert kell gyalogolniuk, és szerényen kínálják eladásra, amit segélyként kaptak, lábbelit, ruhaneműt, fogkrémet, szappant. Napi rendszerességgel megfordulnak a Postatakarékban, pénzt váltani. Naponta egy migráns ugyanazzal a kísérővel, aki angolul tolmácsol, maga is migráns.
A zombori befogadóközpontot 120 főre tervezték, összkomfortos elhelyezéssel. Jelenleg viszont már 400-an vannak a táborban, a meglévő kapacitást sátrakkal és konténerekben berendezett tisztálkodó helyiségekkel bővítették. Meg kell említeni azt is, hogy a központban tartózkodók tiszták, ápoltak, öltözékük és magaviseletük kifogástalan.
A minap viszont megjelent egy csoport a városban, elnyúzott arcú, koszos ruházatú, láthatóan kimerült férfiak. Nyitás előtt egy banképület mellett telepedtek a járdára. A munkába érkező igazgató emiatt megrótta őket, amire sűrű „Sorry! Sorry!”-zás volt a válasz. Ekkor derült ki, hogy nem szociális segélyre várakozókról, hanem migránsokról van szó, akik eljutottak a magyar határig, de onnét visszafordították őket. Most Belgrádig kívántak eljutni, ám immár nem gyalog, hanem az autóbuszjáratok felől érdeklődtek, illetve azt kérdezték, mennyiért vinné el őket a fővárosba a taxi. Hamarosan el is tűntek a városból.
A taxik viszont ellenkező irányban is járnak. Újra népszerűvé vált a szerb–magyar határ közeli Béreg környéke. A télen az ottani hétvégi házakban húzódtak meg, föltüzeltek mindent, amit csak lehetett, majd hónapokra eltűntek. Most újra cél a Bajai csatorna, ami természetes határ Szerbia, Magyarország és Horvátország között. Igaz, lápos, ingoványos, erdős a környék, és az illegális határátlépéshez alapos helyismeretre van szükség, a magyar hatóság pedig a szárazföldön és vízen egyaránt védi az ország határát. A migránsok akár napokig bujkálnak az erdőben, továbbra is elkötik az őrizetlenül hagyott csónakokat, ám leginkább belefutnak a határőrségbe, akik visszafordítják őket. A szóbeszéd szerint nem mindig kesztyűs kézzel mutatják a visszafelé vezető utat.
Ettől függetlenül Bezdánban az esti szürkület beállta előtt taxik konvoja vonul végig a falun, általában a csatorna partjára támaszkodó utcán, ami elkerüli a központot, a járművek Küllőd, majd Béreg irányába haladnak. A szerb rendőrök viszont leggyakrabban nem engedik a határ közelébe a taxikat, így az utasok, vagyis a migránsok szétszélednek a határfalu környékén, és reménykednek, hogy rést találhatnak, vagy üthetnek a határzáron.
