2024. április 19., péntek

Tetovált versek

A 88. Ünnepi Könyvhét, Gutenberg és a vízköpő oroszlánok

Szövétnek. Na, ne! Ilyen kifejezést ma már nem lehet leírni. Egyszerűen megmosolyogtató, mert nemcsak archaikusnak hangzik, hanem patetikusnak is. Olyan, mintha a promenádon, sétapálcával pózba vágnám magam, és halvány arcú kisasszonyok fülébe súgnám az élet és halál igazságát. Szövétnek. Nem tudok szabadulni ettől a fogalomtól, amely több, mint egy szó. Holdudvara van, levendula és karamell, mint amikor az akvarellpapíron a diópác szétfutó árnyalataiba egy ecsethegynyi narancsot cseppentünk. És érzelemmel van tele, mint egy 1917-ben készült harctéri fotó, amelyen az éjjeli isonzói lövészárokban Ferenc nagyapám kezében csak a cigarettavég parazsa világít. Olyan, mint egy chloroform illatú törökméz. Biztos az Arany-évforduló hatására fészkelte be magát a fejembe és nem hagy nyugton. Követ, és én mindig felveszem. Elgondolkozom, kíváncsian mai szavakat, mondatokat formálok a szövétnek köré, amelyek úgy állnak fel, hogy jó kimondani őket. Nem szeretem a karcos mondatokat és azokat a nyelvi szerkezeteket sem, amelyektől kitörik a nyelvünk és fröcsög a nyálunk.

Budapest, Vörösmarty-tér, Gutenberg, vízköpő oroszlánok, könnyű lenvászon ingek, nyári zakók, a szalmakalap külön eleganciát ad. Minden szerző a sikerről álmodozik, még akkor is, hogyha tudja, hogy a remény szövétneke, majdnem mindig kialszik este, amikor a könyves sátrakon leengedik a ponyvát. Azért babrálok ennyit a kiemelt fogalommal, mert évek óta a nyomtatott média és a hagyományos könyv halálát jósolgatják, és mégis, mégis ennyien írnak, alkotnak könyvet. Ennyien próbálkoznak szövétnekként világítani. Vagy a könyv halhatatlan, vagy a jóslat sántít. Semmi sem annyira teljes, és semmi sem annyira töredékes, hogy meglenne egymás nélkül. Az irodalom nem más, mint egy izgalmi állapot, amely különböző valós, illetve valósnak hitt valótlan történetek elmesélésével, vagy elhallgatásával vesz erőt rajtunk. Pedig csak szavak, írók és költők szavai teszik ezt, szerkesztők, korrektorok, szedők, nyomdászok segítségével, a bennünk lelhető világ által. Mindenki szeretné elmondani a történetét. Ahogy egy híres író (nem jut eszembe a neve, még a Google sem tudja) mondotta volt, talán így: Ha nem mondtad el az életedet, mintha nem is éltél volna.

Van valami titokzatosan csábító az írott, nyomtatott szóban, ha már ennyien próbálkoznak, próbálkozunk vele. A 88. Ünnepi Könyvhétre 85 kiadó 339 címszót jelentetett meg. A Budapesti nagy könyvmustrán a kiállított könyvek száma persze sokkal nagyobb. Ezt most nem részletezem. Azt sem, hogy van-e szólásszabadság ott, ahol a neves író, aki éppen ellenzéki, a megnyitón szónokolva a pártállami prés szorításáról beszélt, háborítatlanul. Bizonyára nézőpont kérdése. Mint minden. A külhoni kiadók külön, külön terítették ki batyujukat. A délvidékiek, vajdaságiak is. A pult sarkán ott volt lapunk néhány kiadványa, többek között a Szórványlétben két kötete és ’56-os könyvünk, a Menedékben is.

A sok szép, hagyományos és újszerű borítók, hiszen többek között ez a dolguk, sok helyre odavonzották tekintetemet. A Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában megjelent Bíró Tímea A pusztítás reggelei című kötetét választottam. Belőle két verset.

szívesség I.

akasszátok föl magatokat

mondta anyám

kiszaladtunk az udvarra

a kétségbeesés bent tartotta

a könnyeket

kinyílt a ház ajtaja

megijedtünk hogy kapunk tőle

néhány pofont

de csak kijött segíteni

megkeresni a kötelet

Nem akarom megfejteni azt, ami megfejthetetlen. A költészet, az költészet. A vers pedig vers. Az egyik több, a másik kevesebb, bármivel mérjük is. Végül verset olvasok, nem költészetet. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért olvasok verset. Csupán annyit tudok, hogy a vers kulcs, amely saját ajtóimat nyitogatja. Van, hogy új és fényes a kulcs és mégsem talál, és vannak régi, fényüket patinájuk alatt őrző kulcsok, melyek boldogan kercennek régi záramban. Arra is van példa, hogy rablókulcs nyitja azt az ajtót, amely sokáig zárva maradt. A vers csak lehetőség, hogy törvényes úton, mások szeme láttára változzunk át láthatatlanul mássá, azzá, amit a poéta akar. A vers felöltöztet és ruha nélkül is hagy. Egy pillanatra azt látjuk a tükörben, hogy új a jelmezünk, de régi arcunk mosolyog ránk.

Az első szó, az első sor, vagy az utolsó sorvég, mi a döntő? Mikor dől el, hogy izgatottan követjük-e a vers hullámait vagy félbehagyjuk? Egyszer eldől.

minden napra egy csoda

vasárnap

a templomban még mindig melegebb van mint

otthon

néha még fel se melegednek a lábujjaim

már vége a szentmisének

a pap bácsi mindig be akar mutatni

istennek de engem úgy neveltek

hogy ne álljak szóba idegenekkel

A vers kiszámíthatatlan, olyan, mint a régi és új fűszerek keveréke, előre nem tudhatjuk miként hat ránk. Keresni kell, olvasva járni a sorokat, amíg a tömjénfüst, a szikár tények szavakba rejtett rándulása meg nem érint bennünket. Mindez csak sejtés, kényszeredett körülírás. A verset nem lehet elmesélni, megfejteni sem. Hatásmechanizmusa titkos. Rézgálicban áttetsző szavak, változatlanság és örökös megújulás régi anyagból. Az örökkévalóság megkísértése. A verseket Bíró Tímea kötetében Miroslav Jovančić tetoválta réz-oxiddal.

Olvassunk! Egy szövétnek fénye is elég, mert a könyvben mindig van térerő.