2024. március 29., péntek

Madaraknak muzsikáló

Dormán László felvételén: A  kishegyesi citerazenekar a valahol máshol járó Lajkó Félixszel

Dormán László felvételén: A kishegyesi citerazenekar a valahol máshol járó Lajkó Félixszel

A laskagombával kezdődött minden, ha ugyan nem a smirglivel. Magyarkanizsán, amit akkor magyarul csak Kanizsának hívtak, volt egy Március 8-ról elvezett smirgligyár. Vagy ha nem Kanizsán volt, akkor Adán. Az 1970-es évek elején vagyunk, több mint négy évtizeddel ezelőtt, nem emlékezhetek mindenre. A Képes Ifjúság egyik riportútján keveredtünk ide, ahol megismertük Anasztáziát. Anasztázia ötletekkel, javaslatokkal teli lány volt, vagy már asszony, nem tudom. Hogyan élnek a fiatal gyári munkások az önigazgatású szocializmusban, milyen álmaik, milyen terveik, milyen gondjaik vannak, hova járnak művelődni, elégedettek-e a munkakörülményeikkel? Gyári riport kipipálva, s mentünk tovább. Egymás között ezt az önigazgatási micsodát leginkább önizgatásinak mondtuk.

Pihenő – hármasban (Dormán László felvétele)

Pihenő – hármasban (Dormán László felvétele)

Legközelebb Kishegyesen futottunk össze Anasztáziával, már jó néhány évvel később, szintén egy Képes Ifi-s riportút során. Elvált, új férjével s előző házasságában született kisfiával itt éltek házbérben. Képzeld, meséli, ez a gyerek nem megy sehova, nem jár se csatangolni, se focizni a többi gyerekkel, ezt csak a zene érdekli. Vennék neki egy citerát. Jó, mondom, akkor menj el Budapestre Gáts Tiborhoz a Szinva utca 5.-be, mondd meg neki, hogy én küldtelek, s válassza ki számodra a kisebbek közül a legjobb citerát. Így is történt. Anasztázia meghozta a citerát, én meg megígértem, hogy amikor arra járok, beugrom majd hozzájuk megmutatni néhány fogást a citerán. Tél volt éppen, nagy hó, megyek át az udvaron, s mit látnak szemeim? Óriási csokor laskagomba egy kivágott fa rönkjén. Nő, mint a bolond, mondja Anasztázia, ki lett vágva a diófa, ez nő most a helyén, próbáltam kiirtani, de nem lehet. Szedd le, főzd meg levesnek, pörköltnek, süsd meg tojással, de szárítani is lehet, mondtam. Nem merem, hangzott a válasz, félek tőle. Akkor nekem adod, elvihetem? Vigyed, ha neked jó. Így történt, hogy több éven át be-betértem Kishegyesre, amikor éppen arrafelé vitt az utam, néhány új fogást mutatni a citerán és begyűjteni a laskát. Tele lett vele a Renault 4-es csomagtartója. Hanem egyszer azt mondja Anasztázia: ennek a gyereknek már kevés a citera, beadnám hegedűre. Jó, mondom, keresd meg Topolyán Tóth Palit a zeneiskolában, zenedei iskolatársam volt Szabadkán, most itt dolgozik Topolyán a zeneiskolában. S a gyerek elkezdett hegedűt tanulni. Topolyáról Szabadkára került a zenedébe, s egyszer hallom ám, hogy kirúgták. Rohanok Szabadkára a zeneiskola igazgatójához, hogy: meg vagytok őrülve? Egy ilyen istenadta tehetséget kirúgni? Vegyétek vissza, de azonnal! Az igazgató azt próbálta megmagyarázni, hogy ennek a gyereknek nem való az iskola, nem való a négy fal, ez nem tud beilleszkedni semmi megszokottba, semmi normálisba, nem képes és nem is akar alkalmazkodni senkihez sem. Ez csak a maga feje után megy, ez nem visel el semmiféle kötöttséget. Nem volt más választásunk, higgyem el. Neki is így a legjobb. Hittem is, meg nem is. Django Reinhardt, a belga cigány vándormuzsikus jutott eszembe, a csodálatos gitáros, akit maga a nagy Duke Ellington hívott meg Amerikába, hogy koncertezzen a zenekarával, és készítsenek hanglemezt is. Néhány próba után Ellington nem kis pénzért stúdiót bérelt, ott várt rá több mint húsz ember, de Django sehol. Pecázni ment, mert akkor éppen ahhoz volt kedve. Ilyen lehet ez a Félix gyerek is.

Most, hogy előkerestem az 1976-os és az 1986-os Gyöngyösbokréta filmjeit, hogy a legjobb képeket beszkenneljem és kinagyítsam, lám, mire bukkantam. A kishegyesi citerazenekar öregjei és kevésbé öregjei között ott egy tizenkét éves, fehér inges szöszke kisfiú, hogy a nagyokkal ő is muzsikáljon. Egykedvűen pengeti a húrokat, mintha unatkozna. Muzsikál ugyan, de nem látom a tekintetében, hogy boldog lenne. Azóta Lajkó Félix muzsikált a világ legnagyobb zenei pódiumain is. Hogy azokon mennyire volt boldog, nem tudom. Bizonyára. Abban viszont biztos vagyok, hogy amikor egy szál kolbásszal a zsebében és a szárazfával a hóna alatt kimegy az erdőbe, hogy a madaraknak muzsikáljon, akkor boldog lehet.

Bácskertesi lakodalmas (Dormán László felvétele)

Bácskertesi lakodalmas (Dormán László felvétele)

Nézegetem a régi filmeket. Népviseletbe öltözött táncosok, zenészek, tapsoló közönség, életképek, fölvonulás a Pacséri úton, elöl a fiúk magas rudakon jugoszláv meg pártzászlókat visznek. A kék-fehér-piros júgó zászlókat, középen az ötágú vörös csillaggal, és a vörös pártzászlót lengeti a szél, a magyarról akkortájt még álmodni sem lehetett. A menet több száz méter hosszú, s minden csoport előtt egy fiú viszi a táblát, amelyre felül magyarul és alatta szerbül a falu neve van írva. Őt követi a táncosok csoportja s végül a zenekar. Mint egy nagy, hosszú-hosszú lakodalmas menet. A zenekarok muzsikálnak, a táncosok ropják a táncot. A doroszlóiak, a gombosiak és a bácskertesiek, de mások is, ott, ahol nagyobb nézősereg gyűlt össze az útszélen, meg-megállnak egy-egy össznépi mulatságra. A lányok, asszonyok forognak, a férfiak, miközben nagyokat ugrálnak, a csizmáik szárához verdesik a tenyerüket. Forgás közben a legszebbek a bácskertesi menyecskék pliszírozott szoknyái a nem tudom hány alsószoknyával együtt. Jó sokáig tartott, mire a táncoló, éneklő, mulató kavalkád kiért a Koplalóra. A pódiumon pedig mindenütt ott van a Nagy Vezér, a legnagyobb citerás, a szeretett Tito elvtárs portréja. Lám, ő megengedte, hogy anyanyelvünkön énekeljünk és táncoljunk. Ekkor nagyon sokunk még nem tudta, hogy ezért a nagy szabadságért milyen iszonyatos árat fizetett a délvidéki magyarság. Nem tudta, legfeljebb sejtette. Moravica, Ómoravica, Bácskossuthfalva azon kevés magyarok lakta települések közé tartozik, ahol 1944 őszén nem történt semmi. Megjelent ugyan három géppuskás partizán a faluban, hogy tömegsírba lője a kiszemelt magyarokat, de Zsáki József, a falu akkori elöljárója megakadályozta azt, sőt még a faluból is kikergette őket. Azok Pacsér felé vették az irányt, de Zsáki megneszelte, hogy milyen szándékkal mentek arra, utánuk eredt, és onnan is kizavarta őket. Ezért történt meg aztán, hogy a kukoricatörésből hazafelé tartó brigádok egyikének-másikának veszett csak nyoma. Ha már nem lőhették halomra a pacséri magyarokat sem, legalább a határban szedjék össze azt, akit érnek. Ezek a pacséri magyarok valószínűleg a bajmoki akácfánál nyugosszák örök álmukat az ott elföldelt bajmokiakkal együtt.

Vonulnak a tánccsoportok végig a Pacséri úton, ki egészen a falu szélére, a sárgapart utáni legelőre, amit a falu népe jó humorral csak Koplalónak nevez. Amióta a régi futballpálya helyén fölépült az iskola, az új pálya is a Koplalón kapott helyet. Ilyen alkalmakra itt szokták fölállítani a színpadot a hol kisebb, hol nagyobb Tito-képpel együtt. A kilencvenes évekig minden hivatali helyiségben, minden osztályteremben, műhelyben, boltban ott függött a falon egy Tito-kép. Hozzátartozott a mindennapi élethez, de nem volt semmiféle jelentősége. Illetve volt: sok mindent, így a magyar tánccsoportok és zenekarok szemléjét is, meg kellett – ahogy akkor mondták – ideologizálni, és akkor meg lehetett szervezni. Ennyi és nem több. Azért itt is jelen voltak az ügyeletes fülek, és ne legyen kétségünk afelől se, hogy jelentés is készült a magyarok rendezvényéről, hogy történt-e bármilyen nemzetiségi „kilengés”. Mert aki esetleg elkövetett valamiféle nemzetiségi „kilengést”, az minden külön értesítés nélkül egy évre eltűnt, és amikor újra megjelent, egy büdös kukkot se mondott arról, hogy merre járt. Biztos talán csak az lehetett, aki az erdőben a madaraknak muzsikált.

Hogy ma vannak-e ügyeletes fülek egy-egy hasonló rendezvényen, és készülnek-e jelentések, én nem tudom.