Eleven öröm, eleven szomorúság

Gruik Ibolya

2017. június 11., 10:28 >> 2017. június 11., 19:34

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Ülök a Tisza-parti fák árnyékában. Fodrozódik a víz, mossa a partot. Nincs áradás, mégis mind a két partja sáros, veszem észre hirtelen, és szinte ugyanabban a pillanatban fejbe kólint egy dallam. Sej, a Tiszának mind a két partja sáros. Közepébe fehér hattyú leszállott… Belülről szól. Régen hallottam már. Pedig egy időben énekeltük ezt is, ha körülültük az asztalt a barátainkkal vagy a rokonsággal. Akkoriban sokszor kihallatszott az utcára az énekszó. Gondolataimban sorjáznak a tiszás dalok, dúdolgatok félhangosan. Egyik sor hozza a másikat, egyik dallam után jön a következő, szavak, melódiák, képek váltják egymást. Emlékeimben libben a szoknya, elkapok egy tekintetet, fölsejlik egy réges-régi nevetés…

Mi a népdal? Mi a népművészet?

A számos hivatalos meghatározás helyett kivarrott terítők, festett tulipános ládák, tánclépések, kézmozdulatok, fejtartás, nyelvünkből kikopott szavak jutnak eszembe.

ami elmúlik mint élet, mint alkotás hasson múlhatatlan – írta Németh László a múlt század közepén. Hiszen ami él, az minden pillanatban változik. Az életünk, az életmódunk is. De elmúlhat-e teljesen? Vagy ami mindannyiunké, csak a nemzettel együtt veszhet el?

Ótos András felvétele

Ótos András felvétele

A népművészet élete a parasztokhoz, a történelmi kisemberhez volt kötve. Ahogy a valamikori világ fölbomlott, a népművészet és a szokások is elhalványultak. De apró rezzenéseiben tovább él dalainkban, szőtteseinkben, népköltészetünkben, a hímzett és faragott mintázatokban. Mert a hagyomány kimondhatatlanul fontos az ember életében. Olyan igazságokra mutat, olyan mintát tár elénk, ami jó irányba hajlít. Ha hagyjuk. Ha engedjük, hogy vezessen bennünket, míg helyünket keressük a világban…

Ülünk a fűzfa tövében a homokos fövenyen. Úszik egy csónak a folyón. Halkan csobog a víz, ahogy a halász az evezőjét gyakorlottan húzza a ladik oldalához feszítve. Hej, halászok, halászok, merre mén a hajótok? Nálunk esti altatójuk volt sok évvel ezelőtt a gyerekeknek. Most meg már a kicsi Magdaléna kérdezi tőlem, aki a parton gumicsizmában rugdossa a vizet, hát a keszeg mit eszik, ha a bárkába teszik

Akarjuk-e őrizni a nemzeti emlékezetünket, a történelmi és néprajzi múltunkat? Megtartjuk-e néptánckultúránk, zenei anyanyelvünk, tárgyi néprajzi világunk eleven örömét, eleven szomorúságát? Tőlünk is függ. De lehet, hogy csak tőlünk függ. Hiszen azon túl, hogy megbecsült művészeti érték, közösségformáló erő is. A közös dalolás és a tánc az összetartozás örömét adja. Kapaszkodó egy napról napra alakuló, formálódó világban.

Régen számtalan táncolási, dalolási, mesélési alkalom kapcsolódott életünk eseményeihez. Jeles napjaink, névnapjaink, ünnepeink erről tanúskodnak. Mert jókedvet, derűt, élményt adott az együttlét.

Üldögélünk a parton a gesztenyefák alatt. Vihar volt az éjjel. Letört ágak, szétzilált levelek mindenfelé. Zavaros a Tisza. Nem akar higgadni, az a híres Bogár Imre átal akar menni… A XIX. századi költők rácsodálkoztak a magyar népdalok szövegének ütős, tömör üzeneteire, gyönyörű képeire, a szinesztéziákra, allegóriákra. Arany balladái, Petőfi versei merítettek ebből a kincsből. Ők szövegérdeklődésűek voltak, de a XX. században Kodály és Bartók rátalált újra a dallamokra, Kallósék pedig hozták mellé a táncot is. Így már megint minden együtt van, ami az egységes kultúránk része. A dal, a tánc, a viselkedés, az erkölcsi tartás, a nyelv és a varrottas biztos talaj a lábunk alatt. Lelki tartást ad.

Hogy a világ változásával eltéríthetetlenül elérkezik-e az idő, hogy csupán művészeti ággá váljon őseink hagyatéka? Ki tudja. Hiszen ma már nem születnek új népdalok, a népballadák szerepét átvették az újsághírek, a szóbeli mesélés helyett megjelentek a videók, az animációs filmek. De talán még van bennünk egyéni és közösségi igény a dalolásra, a muzsikálásra, a táncra, a népművészeti és népi mesterségek újratanulására, és adhat ma is egy-egy táncház, kézműves-foglalkozás vagy közös éneklés örömöt.

Ennek a reményét viszi tovább évről évre a Durindó és a Gyöngyösbokréta rendületlenül. Mert azon kívül, hogy megmutatkozási lehetőség a vajdasági néptáncosok, népzenészek és népi mesteremberek számára, hitet ad számunkra. Hitet abban, amit ittjártakor Bartók meglátott, vagyis hogy a délvidéki magyarságnak értékes kincs van a birtokában, olyan ősi dallamokat őriz, ami nemzeti létünk bizonyítéka is. A múlt század közepétől sok vajdasági népzene- és néprajzkutatónak köszönhetően egyre közismertebbé vált ez a gazdagság, és generációról generációra vitték tovább a táncosok és muzsikusok, az énekesek és kórusok, a viseletkészítők, a szövők, a gölöncsérek a birtokunkban levő szellemi és tárgyi tudást és tapasztalatot. Már csak emiatt is, miattuk is, akik gyakran embert próbáló körülmények között dolgoztak azon, hogy mindez megmaradjon, ne vesszen el, ne tűnjön el az időben, kutya kötelességünk őrizni, és mindent megtenni azért, hogy évtizedek múlva is legyen még mit továbbadni. Szeressük népi hagyatékunkat, hogy ne csak emlék legyen, ne csak emlék legyünk.

Állok a parton, nézem a vizet, ahogy a hídlábat simogatják a hullámok, andalít csöndes csobogása. Faágakat, törmeléket visz a víz. Lefelé folyik a Tisza, nem folyik az többé vissza…


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége