Egy mindössze 2 négyzetkilométer területű miniállam, amely a csillogás szinonimájává vált, és amely elsősorban kaszinójáról, jachtokkal teli öbléről, zsúfolt beépítettségéről na meg a Formula–1-es nagydíjáról ismert. Monaco a televízióból nézve egy számunkra teljesen idegen világnak hat, és az Európa keleti felén élők gyakran érezhetik, nemcsak hogy nem illenek bele abba a közegbe, de igazából nincs is ott semmi keresnivalójuk.
A város azonban sokkal hozzáférhetőbb és nyitottabb, mint azt az ember elsőre gondolná. Mindössze egy rövid repülőút Budapestről Nizzába, majd onnan egy röpke negyedórás vonatozás az Aranypart mellett húzódó síneken, és máris a hercegség területére léphetünk a helyszűke miatt a föld alatt található vasútállomáson. Senki semmit nem kérdez, nincs országhatár, nem kell útlevél, még csak olyan rengeteg pénz sem: és a vajdasági ember máris ott van a Monacói Nagydíjon.
De utam először Párizsba vezetett egy másik autóverseny apropóján, hiszen egy héttel korábban a francia főváros központjában kialakított ideiglenes pályán rendezték a Formula–E legújabb fordulóját. Ezt a mindössze harmadik évében járó, egyre nagyobb népszerűségnek örvendő sorozatot az különbözteti meg minden más technikai sporttól, hogy teljes mértékben elektromos hajtású együléses autókkal versenyez a mezőny: a motorok megszokott üvöltését így itt halk süvítés veszi át, tankolás helyett pedig a rajt előtt rácsatlakoztatják az autókat az áramra, hogy töltődjenek. A technika azonban még gyerekcipőben jár, így az akkumulátorok csak a versenyek feléig, nagyjából 25 percig bírják, és ekkor a rengeteg ismert versenyzőből álló mezőny a bokszba viharzik, hogy átugorjon az előkészített másik autójába, és azzal folytassa a küzdelmet. Erre az egyesek szerint mulatságos közjátékra már csak egy évig lesz szükség, onnantól kétszer ilyen hatékony akkumulátorok érkeznek, a Formula–E azonban már most is a legkedveltebb terepe a jövő közúti technológiájával a versenypályán kísérletezni vágyó autógyártóknak.
Ez pedig még korántsem a vég: a párizsi hétvégén már teszteltek egy robotautót, amely önvezető technológiával működik. A Robocar a rajta elhelyezett számos szenzor és a betáplált adatok révén képes érzékelni a versenypálya határait és a körülötte lévő többi önjáró autót, hogy a leggyorsabb ívet és sebességet megválasztva versenyre keljen velük. Legalábbis a végén majd képes lesz erre, a fejlesztési folyamat ugyanis a vártnál lassabban halad, és Párizsban az önjáró autó még kocogótempóban sem tudott körbeérni a fallal való találkozás nélkül. Viszont már közeledik az az autóipar számára történelmi jelentőségű pillanat, amikor megkezdi útját ez az új bajnokság, amelyben húsz darab, pilóta nélküli, személytelen versenyautó öldöklő csatáinak drukkolhatunk.
Párizs futurisztikus programja után jöhetett a jóval konvencionálisabb Monacói Nagydíj, a közel 1000 kilométeres út megtételéhez pedig a híres francia gyorsvasút, a TGV szolgáltatását vettem igénybe, amivel nemcsak hogy pár óra alatt elrepült az utazás, de a néhol 300 km/h-t is elérő sebesség révén még azt is elmondhattam magamról, hogy gyorsabban haladtam, mint egy Formula–1-es autó a monte-carlói pálya bármely pontján. Örök érvényű jó tanács, hogy aki Monacóba igyekszik, az ne a hercegségben, hanem valamelyik közeli városban nézzen szállás után: Nizza vagy az olasz határ melletti Menton is ideális választás lehet.
Kijelenthető, hogy a Formula–1 ideje alatt a város mind a két négyzetkilométere alárendeli magát az autósportok királyának: nemcsak a versenypálya nyomvonalán lépnek életbe útlezárások, hanem azokon a szakaszokon is, ahol a vonattal érkező rajongók áramlanak be az országba. Ezek az utcák kirakodóvásárokká alakulnak, és mindenféle F1-es termék megvásárlására buzdítják a pénzes látogatókat. A lelkesen, csoportokban vonuló és csapatruházatot meg zászlókat viselő szurkolók révén az általános légkör nem sokban különbözik attól, mint amikor a Hungaroringet közelíti meg az ember a mogyoródi dombokon, így egy pillanatra könnyű is megfeledkezni arról, hogy most éppen Monaco utcáin történik mindez.
Persze amint leérünk a tengerpartra, és visszanézünk a fényképekről már jól ismert épületrengetegre, rögtön csalhatatlan bizonyítékát kapjuk annak, hogy ez nem egy közönséges hely. A sajtóközpont egy, az öböl mellett húzódó hosszú épületben kapott helyet, amelyben egyébként a helyi iskola, de történetesen az IAAF, vagyis a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főhadiszállása is található, az ablakból pedig remek kilátás nyílik a pálya utolsó kanyarjára, a Rascasse-ra. De a helyszűke nem csak ebben mutatkozik meg: a csapatok vendéglátóegységeit rendszerint a bokszutca mögött szokták felhúzni, ám itt erre a zsúfoltság miatt nincs lehetőség, ehelyett a médiaközpont és a tenger közötti maradék területre szorították be őket. Kivéve a Red Bullt, amely istálló Monacóban hagyományosan oda építkezik, ahol a legtöbb az üres hely: a vízre. Az energiaitalosok motorhome-ja egy, az öbölben úszó mólón kapott helyet, amelynek konyhája, tánctere és medencéje ezúttal nemcsak egy kivételes szűk kör előtt tárta ki kapuit, hanem a csütörtök esti bulin több „külső” vendéget is befogadott. Egyébként nem csak Max Verstappen és Daniel Ricciardo csapata felelt a jó hangulatért, a napi programok végén, este a város több pontján is utcai zenés-táncos rendezvények kezdődtek.
Bár az este leszállásával néhány emberre pillantva az az érzésem támadt, mintha nem is Monacóban, hanem a zentai Nyári Ifjúsági Játékokon lennék, másnap reggelre mindig helyreállt a rend. A rajongók töretlen lelkesedéssel áramoltak a pálya körül felállított, több mint ezertonnányi vasszerkezetből épült lelátó valamelyikére, a „halandóktól” elzárt paddockban pedig minél közelebb kerültük a vasárnaphoz, annál több híresség tűnt fel valamelyik csapat vendégeként. A futam napján már senki nem vonta fel a szemöldökét, ha Ricciardo éppen a Manchester United edzőjével, Jose Mourinhóval pacsizott, vagy ha George Lucas megjelent a Renault motorhome-jának ajtajában, ahol éppen valamilyen közös ünneplésről tanácskoztak, hiszen a Csillagok háborúja és a franciák F1-es szerepvállalása is éppen 40 éve, 1977-ben indult.
Monacóban, de egyébként más Formula–1-es helyszíneken is vasárnap dél körül a legnagyobb a jövés-menés. Aki meg akarja magát mutatni a kameráknak, az ilyenkor teszi, amikor a közelgő versenyrajt miatt mindenkin úrrá lesz az izgatottság. A rajtrácsra aztán az autókon ügyködő csapattagokon kívül már tényleg csak a hírességeket engedik ki, mintha ők is nélkülözhetetlen kellékei lennének a felkészülésnek. A start pillanatában a pályán kívül már minden elcsendesül, és miután lezajlott a díjátadó meg az utolsó pár sajtótájékoztató, az újságíró pedig megírta napi jelentéseit, az utcára kilépve már szinte hűlt helyét találja a Formula–1-nek. A kerítésre csimpaszkodó, kedvenc pilótájuk feltűnését váró rajongók eltűntek, a csapatok felszerelését tartalmazó dobozok halmokban állnak a sötétben, motorhome-okat is jobbára szétszedték már, csak leghátul, a McLarennél van még este kilenc órakor is némi ricsaj, ahol Fernando Alonso Indy 500-as szereplését közvetíti a tévé. A vasútállomás felé indulva kilépek a pályára, amit a közúti forgalom már visszafoglalt magának. A célegyenesben azonban még nehézkes a közlekedés, hiszen ott a csapatok kamionjai sorakoznak, és gyűjtik be a rakományt, hogy visszavigyék azt a főhadiszállásra, ahonnan aztán légi úton a kanadai Montreal lesz a következő állomás.
