2022. május 22., vasárnap

Fő a részvétel, de nyerni is lehet

Ló és ember: több évezredes kapcsolat, jóban-rosszban, dicsőségben-vereségben, békében-háborúban, mulatságban-munkában – írta már 1828-ban Széchenyi István a Lovakrul című könyvében, amelyet Hunyady József gróf emlékének ajánlott, aki ürményi birtokán már 1814-ben lóversenyt rendezett. Az is kiderül a kiadványból, hogy a lóversenysport meghonosítását a magyar lóállomány nemesítése céljából pártfogolta, hogy mennyiségileg és minőségileg is pozitív irányba terelje ennek a hasznos háziállatnak a tenyésztését. Erre pedig angol és arab mintára a versenyek voltak a legalkalmasabbak. Az első pesti lóversenyt majdnem napra pontosan 190 évvel ezelőtt, 1827. június 6–9-ig rendezték meg. A szervezők sejtették, hogy népszerű lesz ez a látványos rendezvény, de akkora sikerre talán még ők sem számítottak, mint amilyen érdeklődés megnyilvánult iránta. Erre való tekintettel egy pótlólagos versenyt is beiktattak június 15-ére. Egy évvel később már 28 tulajdonos színeit regisztrálták az úgynevezett Gyepkönyvben. Hogy pontosan miből is fakad a lóversenyzés népszerűsége, nehéz lenne pontosan megfogalmazni. A sikerhez kétségkívül nagyban hozzájárul a gyorsaság, az utolsó másodpercekig fokozódó izgalom, a futamok ritmusa. A lóversenyek kocsival vagy lóháton már az ókorban is népszerűek voltak. Az ókori olimpiák versenyszámai közé i. e. 648-ban került fel a lóverseny. A rómaiak közvetítésével annak idején Angliába is eljutott. A galopp sport fővárosa Newmarket volt. A brit nemesek versenylovat tenyésztettek és importáltak, szórakozásból pedig összehasonlították őket. A nép is örömét lelte a sportban. Fogadtak egymás közt, majd később hivatásos bukmékereknél, hogy vajon melyik ló ér elsőnek célba. A 18. század elején a lóversenyeket céltudatosan bizonyos mén és kancavonalak teljesítményvizsgálatára kezdték használni.

Jár-e lóversenyekre?

 

Igen: 10 (3,1%)

Csak a Vajdasági Vágtára: 26 (8,1%)

Néha: 16 (5%)

Nem: 269 (83,8%)

 

Szavazatok száma: 321

A lovagló ember legkorábbi ábrázolását egyébként már barlangrajzokon is láthatjuk. A ló és lovas motívuma később megjelenik a festett edényeken, agyagtáblákon és szobrokon is. Az első emberek még húsáért, bőréért vadásztak a lóra, ugyanolyan vadászható állatnak tekintették, mint minden más ehető húsú vadat. A még élve fogságba esett állatokat megpróbálhatta az ősember valahol a barlang körül elhelyezni, így maradt tartaléka és nem kellett ismét vadásznia. A vemhes kanca esetében az ott született csikót is a jövőbeli tartaléknak tekinthette, ezáltal a csikó az emberhez hozzászokva nőtt fel. Rájöhettek arra, hogy ez a csikó ha felnő és megerősödik, akkor az ember saját terhét a ló hátára rakja, vagy önmaga is felülhetne rá. Feltevések szerint az ember előbb mint teherhordó, igavonó állatot használta, csak később ült fel rá. Harci szekerek húzására már Kr. e. 2000-ben használtak lovakat. A hátaslóként való használat első bizonyítékai i. e. 1200-ból származnak. Sok országban a hősöket lovukkal együtt temették el, azt hitték, hogy a túlvilágon is szükségük lesz rájuk. Az ember rájött arra, hogy a lóval mennyivel gyorsabb és könnyebb a közlekedés. Rájött arra is, hogy mennyi mindenre tudja lovát használni. Segítségére volt a ló a háborúban is. Ekkor a ló még csak harci eszköz volt az ember számára.

(Fotó: Ótos András)

Aki még nem élte át egy lóverseny hangulatát, vagy valamilyen előítélettől vezéreltetve, vagy lehetőség híján, esetleg csupán érdektelenségből, az nem is értheti meg, miért van ennyi megszállottja ennek a nem mindennapi sportágnak a világban. Igaz, mint minden más sportban, ebben is van negatív hozadéka a pénznek, a fogadóirodák ráhatásának, de éppen ezért kell olyan helyszínt, eseményt választani a lóverseny világának megismerésére, ahol még magáért az élményért rendezik azt meg, mint például a Nemzeti Vágta, vagy annak előfutamai. Sokan a lóversenyt csupán a vágtafutamokra szűkítik le, tudni kell azonban, hogy a lovasversenyek ma már több tíz ágazatra szakosodtak. A galopp utáni második helyet mindjárt az ügetők (közismertebb néven a szulkisok) foglalják el, majd következnek a díjugrató, díjlovagló, kettes- és négyes fogathajtó versenyek, a military futamok, a maratonlovaglás, a szinkronhajtás, a lovas-staféta, az akadályugrók különféle megmérettetései. Vidékünkön, Vajdaság-szerte néhány évtizeddel ezelőtt még virágzott a lovassport. Szinte valamennyi településnek volt állandó, vagy rögtönzött pályája, amelyek alkalmanként ezreket vonzottak ki a rendezvényekre. Zobnaticán, Adán, Szabadkán rendszeresen tartottak jelentős nemzetközi versenyeket, sajnos azonban áldatlan állapotok köszöntöttek a lovasokra is. A régi nagy lovasok közül sokan már nincsenek közöttünk, az örökösök már vagy nem tudták anyagilag fönntartani lóállományukat, vagy nem is akarták. Tény, hogy nem olcsó sportról van szó, ám ha valakit egyszer megérint az élmény, kétségkívül érzelmi nyomokat is hagy benne. Az a harmónia, az a lüktető ritmus, ami kialakul ló és lovasa között, az az érzés, amikor a ló is versenylázban ég, az a feledhetetlen pillanat, amikor megannyi fárasztó edzés után elsőként ér célba, feledtetni tudják a befektetett pénzt és fáradtságot.

Vidékünk népeinek történelme is szorosan összeforr a lótenyésztés történelmével. Hagyománya van nálunk a lótartásnak, így a lóversenyzésnek is. Éppen ezért kell megbecsülnünk a manapság olyan ritkaságszámba menő kezdeményezéseket, mint amilyen a Nemzeti Vágta intézménye, illetve a különböző tájegységekre kihelyezett előfutamok, mint például a Vajdasági Vágta. Bármilyen áldozatok árán is érdemes tovább ápolni a lovas hagyományokat, mert az elmúlt néhány évtizedes agónia megmutatta: ezen a területen ne