Ki gondolta volna húsz évvel ezelőtt, hogy ismét háborús feszültség alakul ki a NATO és Oroszország között? Húsz évvel ezelőtt ugyanis hivatalosan és formálisan is véget vetettek a két fél közötti hidegháborúnak. A kapcsolatok javításának néhány lépését már korábban megtették. (Köztük voltak olyan ma már elképzelhetetlen dolog, mint az, hogy az 1995-ben a boszniai békéről megkötött daytoni egyezmény alapján NATO-parancsnokság alatt(!) a béke ellenőrzésében helyet kaptak orosz csapatok is.) 1997. május 27-én pedig Párizsban a NATO és Oroszország aláírt egy megállapodást: A kapcsolatok, az együttműködés és kölcsönös biztonság megalapításának okmányát.
Ebben az áll, hogy a NATO és Oroszország „a demokrácia és a biztonsági együttműködés elvei alapján közösen megteremti a tartós és nyitott békét az egész euroatlanti térségben”. Az ilyen eltökéltség alapján megfogalmazott okmány következő bekezdése így hangzik: „A NATO és Oroszország nem tekinti egymást ellenségnek. Közös céljuk eltörölni a szembenállás és vetélkedés korszakának a nyomát és ápolni a kölcsönös bizalmat, együttműködést. Ez az okmány megerősíti a NATO és Oroszország eltökéltségét, hogy testületi formát hoznak létre ahhoz, hogy közösen megteremtik a szilárd, békés és megoszlás nélküli Európát, valamennyi népe javára egységes és szabad Európát.” A továbbiakban három pontban meghatározza ennek az együttműködésnek az elveit és 18 pontban az elvek érvényesítésének mechanizmusát.
A korabeli kommentár így foglalta össze az okmány jelentőségét: „Jelképesen véget vetettek a hidegháborúnak. A jövő fogja megmutatni, hogy ez a megállapodás ténylegesen mit jelent Európa biztonsága szempontjából. De az határozottan kifejezi a tanácskozás és együttműködés szándékát és azt a felfogást, hogy Oroszország tettekkel mutatja: érdekelt a következő század biztonságában. Moszkva feltehetően mindenképpen keresi a Nyugattal való együttműködés formáit és annak módját, hogy a NATO átalakuljon a kollektív biztonság EBESZ-típusú szervévé.”
Ki gondolta volna akkor, hogy ilyen gyorsan visszatér az a korszak, amikor a NATO és Oroszország nemcsak ismét ellenségként áll szemtől szemben, hanem már attól kell tartani, hogy egy könnyen bekövetkező incidens elindíthatja a két hadi gépezetet, amelynek mindegyike többszörösen megsemmisítheti az emberi civilizációt. Természetesen ez az új helyzet nem egyszerre alakult ki. A viszony fokozatosan romlott, a két fél apró lépésekkel jutott el először odáig, hogy ellenségnek tekinti a másikat. Voltak incidensek (például Oroszország grúziai beavatkozása), amelyek jelezték, hogy Oroszország túl van azon a korszakon, amelyben Jelcin szinte sírva kérte: úgyis azt csinálnak, amit akarnak, de legalább tegyenek úgy, mintha kikérnék a véleményünket! Már megtörtént, hogy az ukrajnai belháború kapcsán szankciókat léptettek életbe Oroszország ellen. De a gazdasági válságnak kellett jönnie, hogy ez a mai helyzet kialakuljon, és a szíriai belháborúnak, hogy az incidensek lehetőségét megteremtse.
A gazdasági válság magával hozta a mai helyzet kialakulásának objektív és szubjektív hajtóerejét. Az objektív hajtóerő annak felismerése, hogy már az 1929 és 1933 között elhúzodó válságnak úgy vetettek véget, hogy fegyverkezéssel adtak új lendületet a gazdaságnak. Ennek alapján a fegyverkezés, a katonai kiadások növelése most is ennek eszköze lehet. A fegyverkezés megindoklásához viszont ellenség kell, ilyen ellenség pedig Nyugat számára csak Oroszország, Oroszország számára csak a NATO lehet. A szubjektív ok pedig az, hogy a válsággal szemben tehetetleneknek bizonyuló vezetőségek támogatottságának visszaszerzésére a legalkalmasabb eszköz a veszélyeztetettségérzés felkeltése, az elégedetlenség mások elleni hangulattá való átalakítása.
Az új helyzet számos vonatkozásával külön kell foglalkozni és a sajtó ezt bőségesen meg is teszi. Mi itt az új helyzetnek csak egy vonatkozását emelnénk ki. Ennek a mai feszültséggel teli korszaknak ugyanis lehet egy pozitív hozadéka is. Európa megtanulhatja, hogy többet kell foglalkoznia a kisebbségek kérdésével, végre valamit tenni kell ezeknek a kérdéseknek a megoldása érdekében. Annál is inkább, mert a gazdasági válsággal teremtett helyzet nemcsak az emberi civilizáció elpusztításának a rémét élesztgeti, hanem azt a feszültséget is fokozza, amely az egy nemzet egyeduralmára épülő nemzetállamok fokozottabb előtérbe kerülésével jár.
Ma ugyanis Európában van egy tényleges belháború Ukrajnában és a feszültség szikráit pattogtató helyzet a mi térségünkben. Mind a kettő a kisebbségek helyzete megoldatlanságának a következménye. (Mi, magyarok ott vagyunk valahol a középen: kevesebben élünk kisebbségben, mint az oroszok, de többen, mint a szerbek. Ebből is támad néha probléma, sőt Ukrajnában már ott tartanak, hogy ukránul akarják taníttatni a tantárgyakat a magyar iskolákban is, de szerencsére ez – ma még – nem jelent háborús feszültséget.)
Ukrajnában bármely pillanatban elmérgesedő és nemzetközi feszültséget fokozó tényezővé válhat, hogy az oroszok nem akarnak egy félfasisztává váló országban élni, az ukrán rendszer pedig még az autonómiát sem képes nekik felkínálni. (Jellemző: az oroszok a Krím visszacsatolásakor tudomást sem vettek arról, hogy ott tatárok is élnek, Nyugat pedig a tatárok helyzetével törődik, az oroszokéval nem.) A mi térségünkben pedig a nemzetek közti viszony rendezetlensége polgárháborús hangulatot teremt Boszniában, Macedóniában és Montenegróban, de fennáll annak veszélye, hogy emiatt háborús feszültségbe keveredik Szerbia is.
