2024. április 25., csütörtök

Vándorok a mérföldkőnél

Május végén az üzletek kirakataiban a szokásos eladásra kínált portékák mellett mosolygó fiatal arcokkal találkozhatunk, akik tablóikról tekintenek a járókelőkre.

Idősek, fiatalok egyaránt megállnak egy-egy kirakat előtt, és percekig nézegetnek egy-egy tablót, találgatva, hogy ki kicsoda, ki kinek a lánya, ki kinek a fia, sőt középiskolások tablóit silabizálva még az is szóba kerülhet, hogy ki melyik településről származik vagy származhat. Látjuk a végzős osztályok tagjait, látjuk az osztályfőnöküket, az iskola igazgatóját, egy szellemesnek és szépnek tűnő, örök igazságot megfogalmazó idézetet, amelyben leggyakrabban szerepel a tanulás és/vagy az iskola és/vagy az élet szó, és természetesen azt is látjuk, hogy egy-egy osztály tagjai mibe öltöztek a tavasz folyamán megejtett fotózás alkalmával; megállapítjuk, hogy mindenki valóban roppant elegáns, és aki szerepelt már végzős tablón, az azt is tudja, hogy mindez az adott osztály néhány agilis hölgytagjának köszönhető, akik a szívükön viselik nemcsak a maguk megjelenését, hanem azt is, hogy a fiúk is szépen nézzenek ki, hogy a fiúk is kellő mértékben elegánsak legyenek, hogy nyakkendőt vegyenek fel legalább most azt egyszer. Minden arc mosolyog, minden arc tele van reménnyel, és minden arc optimizmussal tekint a jövőbe, amelynek bizonytalanságában csak az tűnik biztosnak, hogy találkozunk 2022-ben vagy 2027-ben. Végzőseink az utóbbi néhány hétben a tornaórákon már csak táncolnak, gyakorolva a kötelezőt, amellyel az idén is rekordot döntenek a város főterén az Érettségizők Parádéja keretein belül; és biztosak lehetünk abban, hogy fiataljaink már fejből tudják a quadrille-nek nevezett négyes tánc minden csínját-bínját, és tudjuk, időjárástól függetlenül előkerül az esernyő is…

Ünnep és megpróbáltatás, talán e két szóval lehet leginkább leírni a végzősök ezen napjait. Ünnep, mert szép dolgok jönnek, a diplomaosztás, a gratulációk, és mindennek betetőzéseként a bulik bulija, a bankett, az utolsó alkalom, amikor hivatalosan is osztályként nyilvánulhatnak meg társaikkal, de előbb még letisztázzák, hogy mi lesz a menü (fontos!), kik lesznek a zenészek (szintén fontos!), milyenek legyenek a meghívók (valakinek rendkívül fontos!) ki melyik tanárnak adja át az ajándékot (a legfontosabb!), ki melyik tanárral táncol majd (én biztos nem! legyen más!). Másrészt ott vannak a megpróbáltatások.

Szólnunk kell az érettségiről, ami, ha jobban meggondoljuk, valójában egy tudásfelmérő – egy tudásfelmérő, amelynek komoly tétje van, amely eldönti, hogy az adott személy megérett-e az úgynevezett nagybetűs életre, vagy kimutatja, hogy az adott személynek ajánlatos lenne még egy évet, vagy legalábbis néhány órát az iskolapadban vagy a tananyag fölött eltöltenie a teljes érettség eléréséhez. A végzős diákok már megkapták az érettségi tételeket, már ki is dolgozták azokat, és minden bizonnyal már csak azok megtanulása, bebiflázása van hátra, a nehezebben megtanulható részek folyamatos ismételgetése, az utolsó simítások a dolgozatokon. A bizonytalanság folyamatos, diákjaink azon izgulnak, vajon melyik tételt kapják az írásbelin, vagy a tanár éppen melyik tételt adja a szóbelin, fogadásokat kötnek arra vonatkozóan, hogy biztosan a legnehezebb tételt fogják kihúzni. A nyugtató és biztató szavak nem jutnak el a tudatukig, folyamatos a stressz. A tantárgyak, a követelményrendszer és az érettségi módja iskolánként változik, de biztosak lehetünk abban, aki a négy év alatt rendszeresen és becsületesen végezte a munkáját, részt vett az órákon, könnyebben veszi az akadályokat, mint az, aki az iskola melletti parkot, padokat, büféket részesítette előnyben (az vesse rájuk az első követ, stb…). Ezen a ponton külön szót kell ejteni azokról, akik kettős terhelésnek vannak kitéve, akik amellett, hogy felkészülnek a kötelezőre az iskolában, ahol az elmúlt négy évben tanultak, felkészülnek arra is, hogy ugyanilyen érettségit tegyenek egy másmilyen rendszerben – azaz leggyakrabban Magyarországon is levizsgázzanak. Mindez ajánlatos azok számára, akik az anyaországban szeretnék folytatni tanulmányaikat valamelyik szegedi, budapesti, pécsi karon. És itt, tetszik, nem tetszik, elértünk az elvándorlás, diákjaink, fiataljaink elvándorlásának problematikájához. Aki járt középiskolások között, hallotta a terveiket, beszélt velük a jövőről, jövőképükről, az minden bizonnyal azt is megállapította, hogy bizony magyar ajkú középiskolásaink nagy hányada nem belföldön folytatja tanulmányait. Az oktatás minősége, a lehetőségek arra kényszerítik a diákokat, hogy vállalják a dupla érettségit, hogy ezáltal ugyanolyan elbírálásban részesüljenek a magyarországi felsőoktatási intézményekbe való felvételi rangsoroláson, mint anyaországi kollégáik. A magyarországi írásbelik már megtörténtek, most a szóbelik következnek, a végeredmények pedig majd június elején érkeznek.

Most még minden bizonytalan, a vén diák mérföldkőhöz érkezett, megáll, leül az árnyékba és elmereng, átgondolja az elmúlt négy évet, vándorbotjával nyilakat rajzol a porba, megtapogatja tarisznyáját, és elindul, először lassan, óvatosan lépked, majd lépései egyre magabiztosabbak lesznek, ahogy fokról fokra közelít a cél felé, amely egyre határozottabb formát ölt, és minden jóval kecsegteti a kitartó utazót.