Kötelékek

Magyar Lívia

2017. május 16., 16:23 >> 2017. május 21., 08:43

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Nem ismerem olyan közelről J.-t, a szabadkai születésű, de sok-sok éve Boszniában élő asszonyt, de ha valamit elmondhatok róla, egy szót, egy érzést, ami jellemzi őt, hát akkor az biztosan a legyűrhetetlen honvágya. Habár az élete oda köti, ahhoz a kis boszniai faluhoz, a hegyekhez és folyóhoz, melyre rálát a hegyoldalba épített házból, ahová férjhez ment, ahol két lányt felneveltek a férjével, mégis időről időre elkapja valami furcsa nyugtalanság, és addig nem talál békére, amíg haza nem jön. Haza, Vajdaságba, vissza a síkságra, a bácskai földek közé, a szülővárosába, Szabadkára. És amíg itt van, még ha csak pár napot is, ő maga is életre kel, feltöltődik, zizeg, keresztül-kasul járja a várost, az ismert utcákat, néha gyalog, néha kölcsönkért biciklivel, és akármikor összefutok vele, látom rajta, hogy ragyog, hogy végre boldog. Boldog, mert újra ott van, ahová tartozik, s ebből erőt merít, hogy újra visszamenjen a hegyekbe, a családjához.

(Fotó: Gergely Árpád)

Évek óta ingázik, mert valami ide köti, és ettől a valamitől nem tud szabadulni. Mint ahogy sokan mások se, akik egész évben tűrnek, hallgatnak, dolgoznak, alvajáróként várják azt az évi két alkalmat, amikor végre hazaindulhatnak. Rájuk gondolva mindig azon töprengek, mi lehet az a kötelék, ami az embert visszahúzza? Valami illat, vagy egy épület? Egy másik ember, vagy egy régi kedves emlék? Egy tárgy, egy táj? Mi az, amitől az ember nem tud szabadulni, s nélküle élni, s mi az, amiről az embernek le kell mondania, amitől elszakad, amikor elmegy, elköltözik egyik házból egy másikba, egyik városból egy másikba, vagy amikor idegenben folytatja tovább az életét, idegen kultúrában, idegen nyelven, idegen szokások között, amikor más a táj, az illat, az épületek, ahol nincsenek régi emlékek és ismerős arcok?

Lassan több barátom lesz külföldön, mint itthon, mert egy jobb, kiszámíthatóbb, nyugodtabb életre vágytak. S ez a jobb élet nem csupán a nagyobb fizetésről szól, hanem tisztább környezetről, rendezett utcákról, jobb közbiztonságról, ahol bíznak az orvosokban, ahol minőségesebb a Nutella, ahol jók az utak, ahol tisztelik a törvényeket, ahol ugyanannyiért lehet jobb ruhákat venni, mint a szabadkai ócskapiacon. Elmennek, hogy a gyermekeiknek már könnyebb legyen, itt hagynak mindent, sokszor biztos állást, a szülőket, barátokat, a nagy házat, melyben felnőttek és amely az ő örökségük. Itt hagyják az ismert utcákat, a megszokott helyeket, ahová családostul fagyizni jártak, ahol nyári délutánon leültek meginni egy kávét, vagy ahol az első találkájuk volt majdani feleségükkel. Itt hagyják a városháza tornyát, mely sokunkban megtestesíti az érzést, mely bizonyosságot ad, hogy itthon vagyunk, ide tartozunk, itt a helyünk.

Időnként hazalátogatnak, s én velük beszélgetve próbálom kilesni a szemükből az igazságot. Vajon sikerült-e nekik eltépni a kötelékeket? Vagy talán eleve gyökértelenek voltak már itthon is, olyanok, akik mindenhol rálelnek az elégedettségre és az otthonra, s nincs ami varázsmágnesként visszahúzná őket úgy, mint J.-t a búzatáblák látványa, J.-t, aki csak akkor érzi teljesnek az életét, ha itthon lehet? Igazi-e az elégedettségük vagy csak nekünk, itthon maradottaknak játszanak el valamiféle látszatboldogságot, szégyellvén bevallani, hogy bár külsőségek terén sokat kaptak, de a lelküket hiány kínozza? S az új helyen vajon miféle kötelékek alakulnak ki bennük, kihez és mihez kötődnek, ki vagy mi tudja azt az érzést adni, hogy a világnak egy olyan pontján vannak, ahol helyük van, ahol a szívük is otthon érzi magát?

Én magam sem tudom meghatározni, mik ezek a kötelékek, én mi miatt ragaszkodom ehhez a városhoz, vagy a házhoz, amelyben élek, mitől érzem magam itthon, mégis létezik valami megfoghatatlan, megnevezhetetlen érzelemkapocs, ami egy helyhez köt, amitől otthon érzem magam, ahol boldog vagyok. Ez pedig nem az anyag, nem az ismerős utcák, nem a nyelv ismerete, nem a szokások, nem a táj, az illat, vagy a sok-sok emlék, s nem is az emberek, hanem ezek mindegyike egy kicsit, melyek megadják a valahová tartozás érzését, s bár a kötelékek, bármelyek is legyenek azok, talán sokszor korlátoznak minket, de nélkülük az ember elveszett a világban.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2017     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap