Mezey János, a kántorkirály

Mák Ferenc

2017. május 15., 15:55 >> 2017. május 21., 08:47

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A családi legenda szerint valamikor 1818 táján egy kilencéves fiúcska bandukolt Soltvadkert határában az országúton, és önfeledten énekelt. Egyszerre megállott mellette egy csodálatos hintó, melyben egy lila szegélyes reverendába öltözött tisztelendő atya ült. Néhány szót váltottak egymással, majd a fiú beszállott a hintóba, amely elporzott az országúton. Ez a daloló kisfiú a később országos hírű kántor, az egyházi énekek ismert szerzője, öreg Mezey János volt. A kanonok úr – hallván a kivételesen tehetséges fiú énekét – úgy érezte, az Isten szolgálatára kántort fog nevelni belőle, ezért azonmód beíratta őt a pápai bencés kisgimnáziumba. Csak napokkal később értesítették a szülőket a fiú holléte felől. A Pápán eltöltött évek után némi sárszentmiklósi és kalocsai kitérő után 1832-ben – más adatok szerint 1835-ben – került Óbecsére, ahol az emlékezet ma is kellő kegyelettel őrizi az alakját.

A kántorkirályként emlegetett öreg Mezey János történetét az unoka, Mezey János postamester örökítette meg Történetek a Mezey kántorcsaládról című emlékiratában, melyet a kiváló néprajztudós, Barna Gábor szerkesztett sajtó alá, és jelentetett meg a Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár sorozatban. Valójában e mostani kiadvány csak részlete Mezey János 1948-ban Túrkevén nyomtatott Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegyéből, Vadkertről származó Mezey család története című munkájának, a terebélyes családtörténetből jószerével csak az egymást követő kántorok élettörténetét tekinti át – tapintható fiúi tisztelettel. Könyvében erősen töredezett családi emlékeket rögzített, emlékirata azonban a XIX–XX. század fordulója „polgárosodásának lenyomataként” is olvasható.

Öreg Mezey János 1849-ben a szerb betörés idején, a rablás és a fosztogatás elől menekülve családjával – kilenc gyerekével – együtt elhagyta Óbecsét, és az ország belseje felé menekült. Hogy pontosan merre bolyongott, ma már nem deríthető ki, annyi bizonyos, hogy 1850-ben már Kunszentmártonban volt, ahol kántori megbízatást kapott. A családi emlékezet szerint menekülésük során az osztrák katonák elfogták az echós szekéren utazókat, de amikor a népes gyerekseregletet meglátták, útnak bocsájtották őket. Előbb azonban gyűjtést rendeztek a számukra, és megajándékozták őket egy marék pénzzel. Mezey János csak 1865-ben tért vissza Óbecsére, ahol egészen 1880-ban bekövetkezett haláláig szolgált, megteremtve maga körül fiai révén a Mezey-kántorok népes seregét. Róluk írta másutt Barna Gábor: „A Mezey kántorok a dél-alföldi katolikus mezővárosok parasztpolgár lakosságának igényeit szolgálták ki, alkalmazkodva vallásos életük helyi hagyományaihoz. Ez az énekgyakorlat nem közösségi volt, hanem egyéni: elsősorban a kántor énekelt. Ebbe a nép bekapcsolódhatott, ha akart, és ha tudott.” A Mezey-énekeket öt saját kiadású énekeskönyvük tartalmazza (1853, 1865, 1873, 1883, 1913), amelyekből sokat átvettek más kántorkönyvek is. Történetüket a szegedi néprajztudós korábbi tanulmányai mellett a 2009-ben Mezey János születésének 200. évfordulóján kiadott Istent dicsőítő egyházi énekkönyv – Mezey-énekek című kötethez írt utószavában dolgozta fel a legátfogóbban és a legrészletesebben. Ezt színezi most az unoka Mezey János visszaemlékezéseinek füzete, melyben az utód így fogalmazott: „Valahogy átmelegszik a szívem”, ha nagyapámra és apám nemzedékére emlékezem. Büszkeség tölti el az emlékezőt, amikor ősei sikereiről és széles népszerűségéről ír. Több mint egy századból visszanyúló emlékek mélyéről igyekszik megidézni az eltűnő alakokat, nem mindig meggyőző sikerrel. Kevés a biztos forrásként szolgáló dokumentum, sokszor csak a gyermekkorában hallott családi beszélgetésekre, derűs, vagy szomorú történetekre, halványuló emlékeire, személyes tapasztalatokra hivatkozhat – a többit elnyelte az idő. Azaz mégsem: Barna Gábor alapos történeti forráskutatása nyomán keletkezett jegyzetei révén mégis kikerekedik a családtörténet, amely akár Mezey János 12. Mária énekekével is leírható: „Ha földi vándorlásaid között / Üldöz a sors keze, / S reményed már-már messze költözött / És fogy a kebled hite, / Tekints az égre üldözött, / És mondj buzgó imát. / Ki oly sokszor vigaszt küldött, / Kérd a Szűz Máriát.” Óbecsei kortársa szerint: „Nincs az egyházi évnek ünnepe vagy gyásza, hogy ne lehetne Mezey énekkel dicsőíteni Istenünket!” Ám ő nemcsak egyházi dalköltő volt, hanem szorgalmas népénekgyűjtő is; sok szép éneket és dallamot mentett meg a feledéstől, s így a XIX. század második felében nemcsak művelője volt az egyházi népének-kultusznak, hanem kutatója, őrzője, és megmentője is. A kántorkirály, Mezey János volt az újabb korokban az első szellemi nagyság, aki az élén járt annak az egészen kiváló seregletnek, amelynek tagjai azután két évszázadon át fényt hoztak Óbecsén túl a Tisza-vidékre, és a széles alföldi tájakra is.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2017     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap