Minden rendes amerikai családi filmbe belekerül az a jelenet, amikor a gyerek éjjel a takaró alatt olvas egy elemlámpa gyér fényénél. A szülők veszettül tiltják, mégis minden valamirevaló gyerek kötelező esti programpontja a zugolvasás. Legalábbis ezt sugallják a tengerentúli mozik.
Fotó: Laluja Szuzanna
A valóság sajnos az, hogy igen kevés gyerek vetemedik ilyen szörnyű tettre. Ennek oka igen prózai: aki nem lát maga körül olvasó embert, az vélhetően nem is fog olvasó emberré válni. Ami azért igencsak nagy kár.
Ebben a furcsa, mai világban talán fel sem tűnik, mit veszíthetünk olvasás nélkül. De az is megeshet, hogy őskövület vagyok az olvasási dilimmel. Pedig gyerekkorom legszuperebb emlékei a könyvekhez kötődnek. És Badáékhoz, a nyári és téli irodalmi táborokhoz. Ma ez már történelem. És könyv is íródott róla.
Talán egy éve kezdődött, vagy több, már nem is tudom. Arra lettünk figyelmesek, hogy a babafigyelő (ö, igen, még használatban van) éjjelente be-bekapcsol. Semmit sem hallani, de sűrűn riaszt. Amikor bementünk ellenőrizni a furcsa riasztást, megint csak semmi. Ez így ment néhány éjszaka, mire rájöttünk, hogy minket csúnyán átvernek. Konkrétan palira vesznek. Sára, mielőtt aludni ment volna, bespájzolt: készített lámpát, olvasnivalót, tabletet, telefont, tartalék lámpát, tartalék olvasnivalót. És szépen, ártatlan képpel, elvonult aludni. Az ágyban való mocorgásra, helyezkedésre meg minduntalan bekapcsolt a gyerekcsősz. Miután lelepleződött a zugolvasó, háború indult.
– Sára, nincs olvasás, alvás van.
– Jó.
– Nincs táblagépezés.
– Jó.
– Telefonozás sem.
– Jóóóóóóóóóó.
Sára be aludni. Mi kint árgus szemmel/füllel lestük a monitort, mikor kapcsol be, Sára pedig igyekezett hangtalanul válogatni a könyvespolcon, illetve mocorogni az ágyon. Amikor mégis kapást jelzett a kütyü, indultunk vadászni. Eleinte a zembör is ment, de rövid idő alatt kiderült, őt simán át lehet verni (könyvre fekvés, alvás színlelése), ezért az én dolgom lett a raport. Persze suttogva, mert a kicsi is aludt már (vagyis a kicsi tényleg aludt).
– Sára…
– Sára… Ne színlelj! Egy-kettő, add ide a tabletet!
– Nincs nálam.
– Add ide!
– Sára. A telefont is.
– Nincs itt.
– Sááára!
És így folytattuk, mindaddig, míg megkaptam a telefont és a könyvet. Meg a vész esetére eldugott könyvet.
A hölgy, hogy megbosszulja az őt ért terrort, eldugott a már felfedezett rejtekhelyekre (mert olyanok is voltak) egy-egy kamutelefont, Pepe-könyvet, és amikor megtaláltuk házkutatáskor a bizonyítékot a takaró alatti hadműveletekhez, nem átallott jól mulatni rajtunk.
Valójában mi is jól szórakoztunk, csak ezt igyekeztünk (előtte) titkolni. Hétköznap rendületlenül játszottuk a rendőr őrmestert, hétvégente hagytuk, hadd olvasson. Sőt, előrelátóan bevásároltunk a kedvenc könyvsorozat köteteiből, s néha még az ágyhoz, a polcra is kikészítettük az újabb adag olvasnivalót az éjjeli könyvmolynak.
Amikor „panaszkodtunk” a kedvenc könyvárusunknak, ő huncutul mosolygott, és megkérdezte:
– Vajon kitől láthatta ezt?
