2024. április 25., csütörtök
Tollrajz

Fénykörben

Papp Ferenc és a művészet csendje

1.

„A festő dolga a képalkotó elemekből olyan rendet teremteni, ami erkölcsi tartalmat sugalmaz, s ezt nyugodtan artisztikumnak nevezhetjük. Persze, ott van mögötte a valóság: de a forma az, ami a művészetet sugározza.” (Hornyik Miklós: Fénykörben. Budapest, 2008, Masszi Kiadó.)

A művészet összességében ingerületek, információs áradatok és jeladások sorozata. A huszadik század óta minden bizonnyal a szubjektív világlátásunkkal vélemények bonyolult sokaságát, újszerű meglátásait ismertük meg, ezáltal új gondolati összefüggéseket, önazonosság-rendszert alkottunk meg.

Tagadhatatlan, hogy mindent, ami a spirituális és a fizikai létünkből ered, az eseménydús külső és belső élményvilágunkból szűrünk le, és hogy ugyanaz további gondolatot generáló hatással van ránk. A művészeti megvalósulások, az alkotómunka „lecsengése”, az alkotás folyamata és végkifejlete egyaránt vetületi tendenciája az élményvilágunknak. Olykor lassú folyam(at)ként duzzad fel, csendesen szilárdulnak meg a kiizzadt gyöngyszemei. Hogy rokonítsuk a gondolatot: mint például az azóta már klasszikussá vált Hornyik Miklós irodalmi munkásságában, aki általában rövid terjedelemben beszélt a lényegről, de már a nyolcvanas években a modern magyar irodalom egyik ritkán megnyilatkozó tudoraként, különc, értékmentésre termett apostolaként ismertük, szerettük és tiszteltük. Ilyen értelemben beszélhetünk most művészbarátunk, Papp Ferenc kiállított alkotásairól, amelyek hosszabb időn át létrehozott, nagy lélekzetű munkák. De éppen ezért a vizsgálódásai, érdeklődési motívumai értelmében szerteágazóak, és jól megalapozott gondolati rendszerébe ágyazottak.

 Kihívások 1.

A hangsúlyt nem véletlenül teszem a „ritka megnyilvánulásra”. A művésznek nem okvetlenül az lenne a dolga, hogy menetrendszerűen, óránként, naponta vagy akár hetente „megnyilatkozzon”, alkosson. Vannak művészek, akik folyton nyitott szemmel járnak a világban, élményeket gyűjtenek, és a hosszan tartó elraktározások nyomán lassan érlelődő gondolati magvakat dédelgetnek. A művészet tehát lehet a hosszú hallgatások csendjét megtörő, bölcselkedő hajlamú alkotó ember művészete is. Vannak alkotók, akik hosszas szünetek után, újult erővel dolgoznak, és csak időről időre izzadnak ki magukból egy-egy gyöngyszemet: letisztult, jól megfogalmazott gondolatok vizuálissá csiszolt vetületábráit. Erre az álláspontra jutottak Papp Ferenc munkásságáról írva Ács József, Csorba Béla vagy Pásztor László is.

A művészetet ugyanis nem egyszerűen megszokásból követjük el, hanem ünnepélyesen vállaljuk is. Szeretnünk is kell, hiszen észrevétlenül meghitté válik a számunkra, mint az ágy melege, és megindító intimitássá, mint az összetart(oz)ó család öröme. És olykor küzdenünk is kell a tömegeivel, akárcsak Jákobnak az angyallal. A művésznek feladata az önmegvalósítás, aminek azonban ára van. Hiszen aki az alkotóművészetre felesküszik, annak a szenvedélyes küzdelmeivel kell igazolnia azt, hogy rátermett, önmagunkkal azonos az arc, amely reggelente visszaköszön neki a tükörben.

 Kihívások 2.

Minden jelzés jelszerűvé tehető szublimátum a világban. De a vizualitás, a látás nyelve(zete) szerinti szabályos vagy alaktalan művészi megnyilatkozásaink eredményezhetik azt a szikrázó fényt, amely átható, éles kiáltásként töri át az emberi rövidlátásunk falazatát, süketségünk burkát. Ez a katartikus érzés, amelyért érdemes odafigyelnünk, mert általa többek és jobbak leszünk. Ha ennek az átélésnek érvényt adunk/szerzünk, és szokásunkká válik az élményvilág követése, akkor végre megértjük, hogy minden alkotás vágyásával a megvalósítható elgondolásaink rébuszának megfejtői vagyunk. A szimbólumok és parabolák halmaza, amelyben rendteremtő erővel a megvalósulásunkat keressük, rejtjeles megfejtéseket tartalmaz. Papp Ferenc, a művész is ennek a megfejtési vágynak a szolgája és a megfejtések elkövetője. A művész közönsége pedig tulajdonképpen az információt begyűjtő megértő közösség, akiből nem hiányzik a művészet végtelen kifinomultságait megértő hajlam.

A huszadik század utolsó harmadában a világ már talán abba a vízöntőkorszakba csúszott át, amikor nehezen érti meg a biztos megalapozottságú, klasszikus ábrázolóművészeteket, még az egykor oly éles kanyarokba ívelő, megrázó avantgárd művészeti stílusokat is avíttnak tartja. De a stílus ma már nem jelent semmit, csupán kikristályosodó gondolat, amely vezérkoncepcióként sokféleképpen fogalmazódhat meg, de mindenképpen érvényesül az alkotó által. Ezért bátran kalandozhatunk, és azt lehetne mondani, akár „újrahasznosíthatjuk” a régebbi korok már lecsengett művészi elemeit is: ezt a koncepciót nevezzük retrónak.

Kihívások 3.

Papp Ferenc a tehetsége révén már 1960-ban sikeresen felvételizett az újvidéki képzőművészeti iskolába, és bebocsátást nyert a művészetképzőbe. Másfél év után azonban édesapja, aki féltésből lebeszélni próbálta a mindig ingatag művészeti pályáról, átíratta őt az ipari szakközépiskolába, villanyszerelőnek. Feri e kényszerpálya alatt sem hagyott fel a művészkedéssel, autodidaktaként folytatta az alkotómunkát, és rövid idő alatt két önálló kiállítást is megvalósított az Ifjúsági Otthonban.

Később Temerinben a Képzőművészeti Kör fő kezdeményezője lett, és a székelykevei kötődésű Nagy Imrével, valamint Jánosi Lászlóval, Gyuráki Zsigával, Kurcinák Ferenccel, Berki Ágostonnal, Móricz Károly – Boyjal és másokkal a Papp Pál Népegyetem egyik, műteremnek kinevezett helyiségében (eredetileg a volt kántorház egyik termében) együtt alkottak. Papp Ferenc 1974 januárjától egy ideig a kör tevékeny elnöke is volt. A Temerini Csoportként elhíresült Képzőművészeti Kör festőtagságának egy része végül „lemorzsolódott”, más tevékenységű pályára áll át, néhányan azonban tovább hódolnak az alkotóművészetnek, ha nem is „főállásúként”, de a TAKT éltetőiként.