A nyelvrégészet világszerte, elsősorban Amerikában ébredező tudomány. Jelen sorok szerzője úgy véli, hogy ő az első honi művelője. A nyelvrégész tárgyak helyett szavakat, nyelvi alakzatokat, összefüggéseket keres. Leletei: fogalmak, képek, elképzelések, eszmék stb. alapján következtet régmúlt dolgok meg-, illetve hogyanlétére. Tehát nem a szavak eredetét, rokonságát kutatja, hanem a jelentéseket, a hang- és alakváltozások ellenére bennük megőrzött szemléletet, összefüggéseket.
Minduntalan Kolumbusz tojását találja meg, hiszen a nyelvbeli emlékeket nem borítja vastag földréteg, víz alá sem merültek, hanem közkincsek, a napi használatban forgolódnak, csak éppen keletkezésük, mai és hajdani összefüggéseik meglátása várat magára. Ezt végzi a nyelvrégész.
Munkája közben természetesen támaszkodhat a történelem, a régészet, a kultúrtörténet, a nyelvészet és még számos tudomány eredményeire. Különösen a belső nyelvszemlélet eddigi alapművére, Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótárára. A nyelvrégészet alkalmas az eddig más módszerekkel, pl. a hagyományos régészettel föltárt tudás átvilágítására, gazdagítására és természetesen továbbfejlesztésére is.
Lássunk példát! A helyhatározó ragok jobban ismerik történelmünket, az „egyetemes magyar helységnévtárat” egy átlagos diáknál. Megmondják, hogy egy bizonyos település a történelmi magyar szállásterületekhez tartozik-e vagy sem. Fütyülnek Trianonra, s arra, hogy a falu-, ill. városnévnek az idegen vagy a magyar alakját használjuk-e. A hova kérdésre itthon felelhet -ra és -re meg -ba és -be. Tehát mondhatjuk, hogy Decsre megyünk, vagy Őcsénybe, Kassára, Munkácsra, Váradra, Palicsra, a Lajtán és Kárpátokon túl viszont általában csak a -ba, -be használható. Csakis Párizsba, Linzbe, Washingtonba, Tokióba utazhatunk. Időgéppel: Belgrádba, ill. Nándorfehérvárra! A meghitt, titokzatos kivétel Etelköz, mai nevén Moldva, ott mehetünk Lészpedre is és Bákóba is, meg Forrófalvára vagy Magyarfaluba
A hol-ra felelő választékos és rejtélyes -ett, -ott is tudja ugyanezt: Pécsett igen, de Bécsett soha. Pedig Pécs és Bécs némely fülek számára megkülönböztethetetlen, és Bécs Wien magyar-avar neve.
Helyhatározó ragjaink tudása tehát erősíti a más forrásokból szerzett adatokat a népünk által belakott területekről.
*
Regényes lelkületű nyelvtársaink elszántan keresik a Dunakanyarban a régi országközpontot, különösen Székesfehérvárt, és gyakorta kiáltják: megvan, megvan! Általában olyan helyeken, ahol rétegzett kőzetek a földtanban járatlan szemlélő előtt falaknak mutatkoznak, vagy éppen „azonosítatlan” régiségek derengenek a légi fölvételeken. Egyházszervezetünkben, nyelvünkben, népünk emlékezetében azonban semmi nyoma, hogy a koronázóváros ne ott lett volna, ahol ma, s annak sem, hogy elcsángált volna régi-mai helyéről.
Nézzük meg közelebbről, hol lehetett az országközpont akkor, amikor őseink belakták a Kárpát-medencét!
Jó tudni, hogy a középkorban mai értelemben vett fővárosok Bizánc és Róma kivételével nemigen léteztek. A német császárok pl. Regensburg és Aachen között nomadizáltak, s ún. Pfalzokban tartották királyi szállásukat. A fejedelmi udvar ugyanis sok élelmet kívánt, az emberek és a lovak is, így a környék eltartóképességének kimerültével odébb kellett állni.
Központi államigazgatás sem létezett a hozzá tartozó hivatali rendszerrel, tisztviselőkkel, irattárakkal, kincstárral stb., melyeknek értelemszerűen a fővárosban a helyük, és viszont: amelyik városban ezek az intézmények huzamosan működnek, az központtá válik.
Tanácsadónk, a CzF. nyelvszemléletének alapja az érzékiség: szavaink gyökerei-gyökei a legtöbb estben valamely „érzésből fakadt hangnak kinyomatai”, pl. forr, nyerít, röhög, vagy valamely dolog súrlódásának, mozgásának, működésének: surran, zuhog, sistereg, liheg, vagy tapintásának, ízlelésének, látványának stb. Mindezeket egybevéve mondhatjuk, hogy nyelvünk erősen képi: a dolgok megképlenek a magyarul beszélőben, ám nemcsak a látványt, tágabban az észleletet adják meg, hanem a látó/észlelő tekintetének irányából visszakövetkeztethető az ő kilátópontja is. Vajon honnan láthatták fejedelmeink Dunántúlnak, Tiszántúlnak, Fölvidéknek, Délvidéknek a haza nagytájait? Onnan, ahol sokat tartózkodtak, s az ország politikai súlypontja volt a tájnevek keletkezése idejében.
Egyértelmű, hogy nem az Alföldön általában, hanem a Duna–Tisza között keresendő a fő kilátópont, a legkorábbi magyar állam súlypontja, ahonnan körbetekinthettek uralkodóink és vezéreik birodalmukra, s harcálláspontjukhoz viszonyítva nevezték meg a tájegységeket.
Ennek az állapotnak oly hosszadalmasan kellett fönnállnia, hogy a szemlélet és az elnevezések a közbeszédben meggyökeresedhettek, hiszen sajtó nem létezett, az új fogalmak csak lassan, szájról szájra terjedhettek.
Priskos rétor beszámolója szerint ebben a térségben állott Attila fapalotája. Baja város őrzi Baján avar kagán, azaz főkirály nevét. Vajon a Báta, Bátya, Bácska helynevek összefügnek-e a kagán nevével? Nyilvánvalóan a Duna–Tisza köze lehetett a legbiztosabb hely a hunok, avarok és magyarok hasonló gazdálkodásához, életmódjához, harcmodorához igazodó népek irányítására, vezéreinek védelmére. Vízben, legelőben, sőt, fában is gazdag volt, tehát lehetővé tette népes kíséret, az udvar bőséges ellátását, fedezte a még számosabb állatállomány, különösen a stratégiai jelentőségű lovak „üzemanyag-szükségletét”. Az ősidők óta lakott térséget védte a két nagy folyó, a Duna délről is. Valamint a gyepü: a korabeli viszonyok közt semmilyen korabeli hadsereg nem tudta az országhatártól 10–15 napon belül megközelíteni.
A kört a történettudomány segít szűkíteni. Anonymustól tudjuk, hogy Árpád Csepel szigetén telepedett le. Márpedig Csepel a Duna–Tisza közéhez tartozik: keleti határa, a mostani soroksári Duna-ág csekély folyó a Nagy-Dunához képest. Helyneveink koronatanúk. A Taksony, Solt, Fajsz falvaink emlékeznek arra, hogy fejedelmeink közül hárman hosszadalmasan éltek a Duna bal partján, a későbbi Pest és Solt vármegyékben, nagyjából a mai Kiskunság nyugati sávjában, ahol bőséges legelőt találtak marháiknak, elegendő vizet, veteményeiknek jó földet.
A táj stratégiailag eszményi föld-öböl. Innen érhetők el legkönnyebben a végek, mivel nagyjából az ország közepén fekszik: tényleg innen számít túl-nak, ami a Tisza, a Duna meg a Bihari-erdő másik oldalára esik, és innen Fölvidék, Fölső-Magyarország az északi rész, Délvidék a déli. Utóbbihoz a Magyar Nagylexikon szerint a középkorban a dél-magyarországi vármegyék – a Duna–Tisza között Bodrog vm. –, ill. a Dunán és a Száván túli bánságok tartoztak. Ez a hely a védelem szempontjából is kiváló, hiszen lényegében hatalmas sziget: nyugatról a Duna, keletről a Vajas – egy része ma a Duna-völgyi Főcsatorna – fogta közre, és számos lefűződött Duna-ág, patak, vízfolyás szabdalta-öntözte, akadályozta az esetleges támadót, segítette a helyismerettel bíró bennszülötteket. A Vajas nevét a vájás szóból kapta. Andrásfalvy Bertalan kutatásai igazolták, hogy őseink a korai Árpád-korban hatalmas és jól tervezett vízgazdálkodást folytattak. Árkokat, „fokokat” vájtak az árhullámok megcsapolására természetes mélyedések összekapcsolására, s ily módon terítették szét a nagy árvizeket, öntözték földjeiket-rétjeiket, ejtették csapdába az ár levonulásakor a sekélyebb vizekben ívó nagy halakat, végül pedig visszavezették az ártérből a folyamba a fölösleges vizet, hogy ne mocsarasodjék el a vidék. A széles Vajas elbírta a korabeli vízi járműveket: erről tanúskodik a Dunától ma kb. 20 kilométerre található Hajós község neve is. A fokrendszer ősiségét jelzi, hogy a fok szó kétszer fordul elő a Tihanyi alapítólevélben (1055), tehát a honfoglalás után másfél századdal már kifejlett formában létezett.
Az országos vezetés jelenlétének erős bizonyítéka a kunbábonyi avar fejedelmi sírlelet vagy a 2016-ban talált és a tatárok által elpusztított bugaci település kolostorral, kőtemplommal stb.
Solt, Bátya, Fajsz, Bogyiszló lakói nem jobbágyoknak, hanem prediális nemeseknek számítottak; fegyveres szolgálatot teljesítettek a kalocsai érseknek. Valószínűleg annak elismeréseként, hogy a régi fejedelmek udvari népéből származtak. Meglehetősen nagy számban élték túl a török hódoltságot és persze a fölszabadítók prédálásait.
Szülőfalum, a Tolna megyei Decs szemközt, a dunántúli Sárközben fekszik. Határa elnyúlik a Gemenci-erdőn át a Dunáig. Földijeim a folyam átellenes partján élő sükösdieket, érsekcsanádiakat véletlenül sem dunántúliaknak, hanem túladunaiaknak mondják. Ugyanez figyelhető meg a tiszántúliak beszédében: ők sem tiszántúliaknak, hanem túlatiszaiaknak nevezik a folyó bal partján lakókat.
A fejedelmek természetesen nem lappangtak az ország közepén, a Duna és a fokrendszer védelmében, hanem belakták birodalmukat: erre több helynevünk emlékszik: Fajsz falunév akad Somogyban és Veszprém megyében, Taksony pedig Pozsony vármegyében és a Tisza mellett is található.
Géza fejedelem maradt a Duna környékén, de már a jobb partra költözött; talán éppen Decs is erre emlékszik, ha neve a „Gyeü”, „Gyeicsa” származéka. Dunakanyari jelenlétének erős bizonyítéka Esztergom várának építése, ahol örököse született. Szent István kétségtelenül a Dunántúlon tartotta udvarát. Ennek ellenére a Csepel és Baja közti Duna bal partja különös – szó szerint irányadó – jelentősége számára is megmaradt. Ezt tanúsítja, hogy a nagy király, föltehetően 1002-ben, rögtön az esztergomi érsekség alapítása után, éppen a Solt és Fajsz között fekvő Kalocsát emelte az ország második érsekségévé. 1007-ben, a frankfurti zsinaton Anasztáz kalocsai püspököt a „magyarok érsekének” nevezték.
*
Mióta hívjuk így a Kárpát-medence nagytájait? Biztosat nem tudunk, de valószínű, hogy a késő avar és a magyar fejedelmi kor elegendő lehetett első uralkodóink országszemléletének általánossá válásához, elnevezéseik meggyökeresedéséhez.
