2024. április 24., szerda

MagyarZó Pistike messéi

A Zacsekot nem láttuk egész héten, csak tegnap ugrott be hozzánk, de akkor is csak egy pofafürdőre meg egy kupica fütyülős kajszira.

Hol volt maga, Zacsek, ilyen sokáig? – érdeklőde atata. – Már keresni akartuk a rendőrségen, hátha lecsukták. Csak nem rontotta el a gyomrát a zsíros malacsülttel meg a kannás vinkóval, amit a kamenici erdőben szolgáltak fel május elsején a felvonulóknak?

Dehogy rontottam el a gyomrom, Gyula zomzéd! – tiltakoza az önérzetes Zacsek. – Különben nem is voltam majálisozni, és még kevésbé vonultam fel a szindikáttal, mert azt se tudtam volna, hogy melyekkel tüntessek, mert annyi van belőlük. Közben egyiktől sem várhatunk semmit, mert egytől egyig meghunyászkodnak a hatalom előtt. Legalább annyi hasznunk lenne belőlük, mint a komcsi ánti világban, amikor fél disznókat osztogattak.

Azért ne ócsárolja őket annyira, Zacsek, mert láttam, hogy milyen forradalmi táblákat hordoztak – ellenkeze atata. – Jobb fizetést és nagyobb megbecsülést követeltek tagjaiknak. Meg olyan táblát is láttam, hogy „Le a Nemzetközi Valutaalappal!”, meg hogy „Meg akarunk élni a fizetésünkből!”.

Hát ha ezek forradalmi követelések, akkor én egy Che Guevara vagyok! – hepciáskoda a Zacsek. – A néhai chicagói lázadó melósok most forognának a sírjukban, ha ezt látták volna. Még véletlenül se merészelték bírálni a kormányt, leváltásokat követelni a mizerábilis fizetések miatt, meg amiatt, hogy mi lettünk a Balkán szegényháza. Mert mindenki be van rezelve, fél a felmondástól. Egy olyan felirat se lepett volna meg, hogy „Támogatjuk a kormány reformintézkedéseit a levonásokkal együtt!”, vagy „Elhisszük Vucsics minden ígéretét!”, vagy „Éljenek emberséges tájkúnjaink, köszönjük nekik az éhbért!”.

Hát lehet, hogy van benne némi igazság, Zacsek, de vegye figyelembe, hogy más világban élünk, mint a chicagói melósok százharminc évvel ezelőtt, akik először vonultak fel május elsején. Van, aki a munkahelyét félti, van, aki már külföldön talált állást, és van, aki elhiszi a kormánynak, hogy mi tulajdonképpen nagyon is jól élünk. A szomszédainknál se különbözik a helyzet, ott se volt valami eget verő munkástiltakozás.

Például Podgoricán sem. A május elsejére összejött tömeg szép tempósan elsétált a kormánypalota előtt, magasba emelve a követeléseiket tartalmazó transzparenseket. A legtöbbön ez állt: „Munkát, kenyeret!”.

A felvonulást az éppen ott tartózkodó külföldi turisták is megbámulták. Egy német turista meg is szólította az egyik felvonulót, megkérdezte, hogy mi az ő panasza?

Uram, szörnyű a helyzetem. Képzelje, már öt éve nem tudok álláshoz jutni, otthon éhezik a családom…

Lehet, hogy tudok magán segíteni – mondja neki a német. – Nekem van otthon egy szolid építőipari cégem, és igaz, hogy a vezetői szektorban nincs üresedés, de malterkeverőkből meg falazókból mindig hiány van. Ha elvállalná, szívesen alkalmaznám.

Ma bjezsi, csovjecse! Gye nagye bas mene od tolikih ljudi? Hagyjál engem békén! Hogy a fenébe szúrtál ki pont engem ennyi ember közül?

De még mindig nem tudtuk meg, hogy hol volt Zacsek egész héten.

Majd én kitalálom, hogy hol járt a Zacsek zomzéd! – jelentkeze amama. – Ha nem volt a felvonuláson, akkor biztosan elvitte a kedves feleségét néhány napos bécsi vagy pesti bevásárló kirándulásra. Én is erre vágytam, de az én férjem nagyon maradi ilyen szempontból.

Most nem a te vágyálmaidról van szó, Tematild, hanem a Zacsek zomzédról – inté őt atata. – Aki még mindig titkolózik előttünk. Csak nem valami nőügyről van szó?

Dehogy van szó nőügyről! Nincs mit titkolóznom, megmondom én maguknak mivel teltek a napjaim: a kórházat jártam a drága anyósomból kifolyólag.

Jesszusom, csak nincs valami komoly baja a kedves anyósának? – aggóda amama. – Vakbél, gyomorrontás?

Egyik sem. Két év várakozás után most került sorra az ortopédián csípőízületi protézis beültetésére. Annyit panaszkodott már a fájdalomra, hogy nem csak ő könnyebbült meg, hanem mi is, amikor a rózsaszín hálóingével meg a többi cuccal beköltözött a betegszobába.

És hogy sikerült az operáció? Lábra tud már állni szegénykém?

Hálistennek remek munkát végeztek a sebészek, a seb szépen gyógyul, harmadnap már meg is sétáltatták az új protézissel, de az öreglány mégis elégedetlen.

A fájdalmak miatt? Vagy azért, mert kényelmetlen a mankó?

A fájdalmat még elviselné, de amiatt zúgolódik, hogy túl nagy heg maradt a csípőjén, kilátszik majd a fürdőruhából, amikor ősszel görögben fog lubickolni a langyos ión tengerben. De én megvigasztaltam, mondtam neki: anyuka, a maga csípőjét legfeljebb már csak a sebészek méregetik szakmai szempontból, a cápáknak meg így is jó lesz.

És ettől megnyugodott?

Egy frászt! Most azzal macerál, hogy kérdezzem meg a sebészfőorvost, hogy nem vállalna-e mutyiban ráncfelvarrást? Ha már itt van, egy füst alatt azt is megcsináltatná. Erre elmeséltem neki egy régi viccet arról, hogy az ilyen sebészeti beavatkozások se mindig tökéletesek.

Egy idős hölgy hírét veszi, hogy egy pesti klinikán különleges technikát dolgoztak ki a ráncok folyamatos eltüntetésére. Nyomban felkeresi őket.

Nos, hölgyem, a találmányomnak az a lényege – fejtegeti a szépség sebész –, hogy a feje búbján beültetünk egy csavaros szerkentyűt, amit a haja eltakar. Amint egy kicsit megereszkedik a bőre, egyet csavarint, és az arca kisimul.

Az asszony boldogan vállalja a beavatkozást, majd a műtét és fizetés után elégedetten távozik. A szerkezet kitűnően működik évekig, mindig csak egy kicsit kell tekerni a gombon, és máris megfiatalodik az arca.

Tíz év múlva ismét megjelenik a klinikán a hölgy.

Doktor úr, elromlott a szerkentyű. Látja ezeket a táskákat a szemem alatt? Hiába csavargatom, nem tudom eltüntetni őket.

Az orvos felméri a szituációt, majd széttárja a karjait.

– Hja, asszonyom, itt már nem segít az orvostudomány. Ugyanis azok ott a szeme alatt nem táskák, hanem az ön mellei. És ha tovább csavargatja azt a gombot, akkor hamarosan szakálla is lesz.

PISTIKE, hunyászkodó forradalmár és lábadozó páciens