2024. április 18., csütörtök

Az író nem mindig egyetlen formában fejezi ki magát

Interjú Horváth Ottóval, akit nálunk Oto Horvatként ismernek

A háború miatt emigráltál, és tanulmányaidnak egy részét is külföldön végezted: Újvidék mellett Erlangenben és Berlinben tanultál. Milyen út vezetett a Fruška gora mellől Firenzébe?

– Az történt, hogy volt egy ösztöndíjam: hungarológia szakos voltam Újvidéken, és választott nyelvként olaszt tanultam, jó volt a teljesítményem, és egy hónapra elküldtek Perugiába. Közben 91-ben kitört a háború, és nem jöttem vissza, mert édesanyám jelentette a budapesti nagybátyámon keresztül, hogy itt vár a behívó. Magyarországra mentem, közben Perugiában megismertem egy lányt, és kijutottam Németországba, ahol újrakezdtem az egyetemi tanulmányaimat: germanisztikát és komparatisztikát végeztem Erlangenben. 2004/2005-ben doktori programon voltam Berlinben, de ezt nem fejezetem be, és amikor a doktori és a munka között kellett választani, az olaszországi munkahelyem mellett döntöttem, ahol könyvekkel dolgozom: egyetemi könyvtáraknak szelektálok, pl. a Harvardnak vagy a Yale-nek. Úgynevezett outsourcing könyvtáros vagyok, ami azt jeleni, hogy kívánság szerint olyan könyveket keresek az olasz könyvtermésben, ami számukra megfelel, és amit meg kell venniük a saját könyvtáruk számára. Az olasz tagozaton dolgozom, de francia, portugál és spanyol könyvekkel is foglalkozunk, illetve vannak olyan speciális klienseink, mint az olasz parlament könyvtára, aminek német könyvekre is szüksége van, ezeket pedig én keresem ki.

Magyarból, németből, olaszból fordítasz, szépirodalmi munkáid szerb nyelven jelennek meg. Egy ilyen tág kulturális és irodalmi kontextusból nézve milyen a kapcsolatod az itteni írókkal, nem jelent gondot, hogy nem veszel részt aktívan az itteni irodalmi életben?

– Az első verseim magyarul születtek meg, mert magyar tannyelvű általános iskolába jártam. A szocializmusban az írásból, a fordításból meg lehetett élni, és nekem az volt a tervem, hogy hungarológiára iratkozom, és hivatásszerűen fordítom a magyar irodalmat szerbre. Ehhez arra is szükség volt, hogy jól megtanuljak szerbül. Egyszerűen átváltottam, és szerbül kezdtem írni. Lehet, hogy ez az asszimiláció következménye is. Ha Németországban maradtam volna, akkor meglehet, németül írnék, mert ez nem okoz problémát. Az ottani tanulmányaim alatt németül kellett megírnom a szemináriumi dolgozatokat, és már éreztem annyira a nyelvet, hogy el tudtam volna képzelni magam, hogy németül írok, mert volt gyakorlatom. 15 éve élek Olaszországban, de olaszul még mindig nem tudok olyan jól megírni egy mondatot, mint németül. Az irodalmi egemen viszont a legfontosabb csillagok között a dél-afrikai John Maxwell Coetzee mellett ott van Mészöly Miklós, tehát nem egy teljesen magyar irodalom nélküli valaki vagyok. Az itteni irodalomban való aktív jelenlét hiánya egyelőre nem okoz gondot, olyan értelemben, hogy sosem illeszkedtem be egészen ebbe az irodalmi családba. Nem tetszett az, hogy le kell ülni és inni, ehelyett inkább olvastam, vagy egyszerűen nem voltam az íróbarátokkal. Ez inkább a szerb irodalmi közösségre vonatkozik, a magyarban nem vettem észre, hogy ennyire elterjedt volna ez a bohém élet. Az pedig, hogy Olaszországban élek, és itt adom ki a könyveimet, azért van, mert egyelőre nem érzem, hogy én ezen a nyelven irodalmat tudnék létrehozni. A távolság pedig azért is jó, mert így nem viszonyulok az itteni irodalomhoz: amikor fordítok, akkor azt a szöveget választom, ami nekem tetszik, nem vagyok rákényszerülve arra, hogy pusztán a népszerűségükből adódóan kelljen foglalkoznom bizonyos szövegekkel. És így az írás szempontjából is mások a kritériumok.

És ez azt is jelenti, hogy nem kíséred figyelemmel azt, ami itt történik?

– Nem nagyon. Én az úgynevezett háborúprofitőrök közé tartozom: a háború következtében megtanultam németül és olaszul, ezeken a nyelveken olvasok is. A szerb irodalomban ritkán találok olyan jó írókat, mint amilyenek a németben vagy az olaszban vannak, és így inkább eredetiben vagy magyarul olvasom őket.

Melyik nyelvben érzed magad otthon? Milyen nyelven álmodsz?

– A szituációtól függ, hogy milyen nyelven álmodom: ha olyan emberekről álmodom, akikkel itt Vajdaságban, Újvidéken vagy Pesten találkoztam, akkor biztos, hogy magyarul beszélünk, de azt hiszem, ritkán beszélünk álmunkban, mindig képekben álmodunk. Nagyon jól megvagyok mind a három-négy nyelvben. Vannak az életemnek egyes szegmentumai, amik egy-egy nyelvhez kötődnek: a gyermekkorom magyar, aztán következik a szerb, majd a német és az olasz. Ödön von Horváthnak van egy könyve, a Der ewige Spießer, amiben egy osztrák–magyar monarchiabeli alakról ír, aki a monarchia összes nyelvét ismerte, de ebből kifolyólag egyiket sem tudta tökéletesen. Azt gondolom, hogy ez illik rám is.

1992-ben Krater címen adtad közre a Forum Könyvkiadónál Pilinszky János válogatott verseinek szerb fordítását, legújabb köteted végjegyzetében pedig azt írod, Thomas Bernhard és Dino Buzatti mellett időnként Mészöly Miklós is ott ült veled abban a szobában, ahol az elbeszéléseket írtad. Mit jelent számodra a magyar irodalmi hagyomány, és az említett szerzőkön kívül kik fontosak számodra?

– Mintegy magyarázatként írtam ezt, hogy elmondjam, kitől tanultam, kik azok az írók, akik nekem fontosak, kiket lehet felismerni a prózámban. Pilinszky pedig sokat jelent nekem, nagyon sokat tanultam a költészetéből, a fordításra pedig mindig úgy tekintettem, hogy az az írás egyik továbbított folyamata, mert mindig azokat a verseket fordítottam, amelyek tetszettek, vagyis annak a költészetnek a szépségét, a harmóniáját el tudtam sajátítani, és a fordítás által a magamévá tudtam tenni. És ez egy fél katarzis, mert az írás egy komplett katarzis. És a katarzis, még ha fél is, akkor is jó. Kéziratban van egy szerbre fordított válogatásom Petri György opusából; a végén valahogy megutáltam Petrit, és nem fejeztem be. Eljutottam az utolsó verseihez, és ott már túl sok volt az egész, Petri mint személyiség valahogy mindinkább antipatikussá vált. Egyszer talán visszatérek hozzá. A magyar tanszéken eltöltött négy év nagy szerepet játszott az életem alakulásában: Thomka Beáta, Bányai János, Bori Imre, Bosnyák István olyan fontos, okos emberek voltak, akiktől sok dolgot meg lehetett tanulni, és ez nagyon is determinálta az embert. Krasznahorkait említeném még, Nádas, habár olvastam, kevésbé tetszik, Esterházy első könyve is jó volt, a legutóbbi magyar nyelvű könyv pedig, amit megvettem, Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye volt, ami olyan hatást váltott ki bennem, mint Cormac McCarthy Az út című könyve – fantasztikusan van megírva. Itt-ott megnézem a Litera.hu portál híreit, megkérdezem Thomka Beátát vagy Beszédes Istvánt, hogy mi történik, de a munka miatt és amiatt, mert nem vagyok itt, nem tudom követni a történéseket.

1987-től 2009-ig hét versesköteted jelent meg szerb nyelven, 2014-ben azonban Sabo je stao című regényeddel prózaíróként robbantál be a köztudatba. Mi okozta ezt a fordulatot?

– Az történt, hogy meghalt a feleségem, és ezt a tragédiát a költészetben nem tudtam feldolgozni, prózában tudtam ezt megírni, és így született meg ez a regény. Egyébként rossz az, hogy az írókat vagy prózaírónak, vagy költőnek, vagy drámaírónak skatulyázzák be, mert ha megnézzük, a vizuális művészetekben például Miro vagy Picasso festettek, grafikákat készítettek, meg szobrászkodtak is. Gondolom, az irodalomban is megvan az, hogy az író nem mindig egyetlen formában fejezi ki magát.

Regényedben – saját veszteségedből eredően – egy elveszett és megtört narrátor perspektívájából ismerhetjük meg annak a halott feleségéhez fűződő kapcsolatát. Könyved fogadtatása olvasói és kritikai szempontból egyaránt pozitív volt, amit két díj (Biljana Jovanović és Mirko Kovač) és a NIN-jelölés is bizonyít. Eddigi talán legnagyobb sikered egy tragédiából fakad. Hogyan hatott ez rád, hogyan lehet ezt az ambivalens helyzetet kezelni?

– A prózával, amit írtam, alapvetően ambivalens viszonyban vagyok: egyrészt azt gondolom, hogy nagyon jó, másrészt meg azt, hogy ezt jobban is meg lehetett volna írni. Ez a könyv azért ilyen rövid, mert nem tudtam tovább szembesíteni magam a veszteséggel és az egész múlttal. Azt láttam: vagy tovább írom, és megölöm magam, vagy befejezem, és tovább élek. Vannak egyes részei, amiket még nem tudtam megírni. A siker nagy meglepetés volt: mivel addig költőként voltam jelen, azt gondoltam, hogy a barátaim majd elolvassák ezt is, egy-két kritika talán születik róla, és kész – ez a tipikus helyzet a költészetben. A kiadó már 2014 szeptemberében jelezte nekem, hogy bekerültem a NIN-díj válogatásába, amit először nem vettem komolyan. Egyrészt persze tetszett a siker, másrészt azonban állandóan visszaterelte a gondolataimat arra, mi és hogy történt, ez pedig elég traumatikus a számomra, mert nem szeretek visszaemlékezni, valószínűleg azért, mert nem tudtam még feldolgozni.

A legújabb könyved, a tavaly az Akademska knjigánál megjelent elbeszéléskötet a Kao Celanovi ljubavnici címet viseli. Milyen a viszonyod ehhez a különlegesen hermetikus világú költőhöz?

– A kötet címadó elbeszélésének főhőse egy germanista professzor, aki Celannal foglalkozott, és az élete végén ő is öngyilkosságot követ el, mint Celan. Ez a professzor Firenzében él, és az Arno folyóba veti magát. A cím egyrészt Pilinszky-, de Celan-parafrázis is: a professzor és a felesége közti kapcsolat olyan heves és drámai, mint Celan és Ingeborg Bachmann osztrák költőnő kapcsolata. Celant is elkezdtem, de szerintem az ő líráját nem lehet lefordítani, olyan nyelvezete van, amit szerintem csak németül lehet maradéktalanul megérteni, mert ha megpróbáljuk más nyelvre átültetni, az teljesen új kreáció lesz. Meg kell, hogy mondjam, a költészetének egyes részeit nem értem, és nem is merném lefordítani, de olvasni jó: látszik benne a fantasztikus energia, nagyon jó költői képek vannak, aztán az ember napokig viszi magával ezeket a mondatokat.

Min dolgozol jelenleg?

– Egy prózán dolgozom, de babonás vagyok, és nem szeretnék róla beszélni. Annyit elmondhatok, hogy Újvidékről van benne szó, a családomról, a nagyapámról. Családi dráma tulajdonképpen, de még nem találtam meg a formát hozzá.