A pedagógia fontos követelménye a tanuló motiválása. Örök kérdés, hogyan vegyük rá nebulóinkat arra, hogy önszántukból figyelmezzenek az adott tananyagra? Nem nehéz a válasz: tegyük érdekeltté őket! De hogyan? Én legtöbbször a kíváncsiságukat ébresztettem föl, hiszen a kíváncsi ember szinte elvarázsoltan igyekszik kielégíteni a vágyát, sokszor megszállottan keres, kutat, hogy rátaláljon a válaszra, kielégíti, megszünteti ezzel a sivatagi szomjúsághoz hasonlatos, kínzó érzést.
Az egyén ritkán kíváncsi.
Az osztályt kell érdeklődővé tenni, így egymást ösztökélik a kölykök, sokszor versenyeznek egymással, ki fejti meg a talányt.
Arannyal kapcsolatosan ezúttal is a Toldit szedtem elő.
Az alapkérdésem ez volt: Létezik Arany művében egy téves kijelentés. Hol? Miért?
Általános iskolában hatodikosokat, ahol anyag a Toldi, Zentán, az Emlékiskolában három, Egyházasdengelegen öt, Petőfibányán szintén három generációtól vártam kérdésemre a választ. Legnépesebb a zentai auditórium volt, vagy 200 tanuló, Petőfibányán ennek harmada, Egyházasdengelegen mindössze 19. Viszont pontos választ csak ez utóbbiaktól kaptam. Zentán is, Petőfibányán is keresgéltek apró követőim, de nekem kellett rávezetnem őket, hol bukkannak rá a költői különösségre.
Egyházasdengeleg lakóinak száma akkortájt, amikor én arra laktam és nyesegettem a süvölvényszárnyakat, 558 volt. Ebből a picinyek száma 37. A maradék 321 viszont bekapcsolódott, ahogy ők nevezték, Arany János mellékfogásának kutatásába. Tanulóimtól tudtam meg, hogy esténként össsze-összegyülekeztek egy-egy háznál az élemedettebb asszonyságok, tanulói fölolvasásokat hallgattak, figyelték, élvezték a Toldi-szöveget. Középiskolások tanáraikat kérdezték, akik nem szolgáltak válasszal, így nem csempészhettek körünkbe kívülről megoldást.
Még az apraja is elolvasta az elbeszélő költeményt, a legtisztább magyar vitézi éneket. A falu eme nekibuzdulása előttem sem volt ismeretlen, a diákocskák, mint apró énekesmadarak, elcsicseregték, hogyan ülték körül az asztalt a déd- és nagyanyák, szürcsölgették a kávét, és feszülten figyeltek.
– Natinak minden versszak után meg kell állni, aztán szinte boncolgatják a szavakat, melyik lehet talány?
Nati akkor nyolcadikos volt.
Gondoljanak bele, kedves Olvasóim, hány nyolcadikos fogná ma kézbe a Toldit, hogy elolvassa? Hány lenne hajlandó közülük idős nénikkel eltölteni az estéjét? És ne higgyék, „hogy akkor bezzeg lehetett, mert nem volt tévé, pláne nem volt számítógép!” Megnyugtatok mindenkit: volt mind a kettő. Ez a történet 1998-ban játszódott, nekünk akkor Dengelegen négy 386-s számítógépünk volt, és friss internetvonalunk, amelyet délutánonként használhattunk. 1994 óta, hogy odajöttem, harmadiktól kezdve a technikaóráink számítástechnikák voltak, minden délután meg szakkör. Bevallom, valahány diákom jobban értett a gépek kezeléséhez, mint én!
Aztán eljutott hozzám a hír, hogy a férfiak is csatlakoztak a fölolvasókörökhöz, sőt már a kocsmában is olvassák fönnhangon a Toldit.
Az abszurd a történetben az volt, hogy elkapta grabancom a polgármester és szinte rám parancsolt, áruljam el neki a megfejtést!
– Kérdezd a lányod!
– A lányom osztálytársaival dugja össze a fejét, nem is látom otthon. Mondd meg nekem, mi a fene van a Toldiban, ami nem oda való!
Erre a kijelentésre rettenetesen megmérgelődtem!
– Én soha nem mondtam azt, hogy a Toldiban rátalálhat bárki olyanra, amely nem oda való! Csak azt mondtam, a kijelentés téves.
Nyelt hangosat az én mérges polgármesterem, aztán dühösen elfordult.
Később a lányától megtudtam, kézbe vette ő is a költeményt!
Közeledett a válaszadás napja. Diákjaim azzal bombáztak, fejtsük már meg a föladatot, aki akarta, már elolvasta! Sokan nem is egyszer!
Végül, hogy kikristályosodott, nem csupán a tanulók, de a lakosság is szinte teljes számban részt vett a keresgélésben, tartsunk egy közös összejövetelt!
Szombat délután megtelt a művelődési ház nagyterme.
Izgatott voltam, kicsit féltem is, mi lesz itt a végeredmény? Attól szorongtam leginkább, hogy az érzékeny lelkületű élemedettebb asszonyságok, akik ugyancsak markosak szájban, nem eresztik/e szélnek nagy fene tudálékosságomat, csupán azért, mert nem találtak rá egy olyan kifejezésre, szóra, amely jelentését tekintve elüt Toldi Miklós viselt dolgaitól vagy a korától?
A színpad előtt álltam a nézőtér szintjén, mert a színpad is kíváncsiakkal volt tele, de hangosító nem kellett, mert ahogy fölálltam, abban a pillanatban a légy zümmögését is hallani lehetett volna!
Bevezettem a gyülekezet célját.
Kértem a megfejtéseket.
Négy lapot kaptam kézhez. Tehát ennyi megfejtésben bíztak az elemzők.
Belenéztem a válaszokba. És meglepődtem. Egy helyes volt!
Kezdtem a helytelenekkel.
Egyik azt kifogásolta, hogy Toldi a nőstényfarkassal a hímet nem verhette agyon, mert a hímek elhagyják a nőstényeket, tehát ez a természet törvényei szerint képtelenség.
– Talán igaz, talán nem – válaszoltam. – De a monda szerint igaz lehet. Különben a farkasfélék csoportokban élnek.
– Igaz! – bólintottak a jelenlévők.
A másik válasz nem hitte a bika megszelídítését.
– Nem született a földre olyan férfiember, aki szarvánál fogva visszahökkentené a bikát!
– Toldi Miklós ilyen volt, a monda szerint – válaszoltam.
– De valójában nem létezhetett! – hangzott a borízű kételkedés.
– És Kinizsi Pál győzelmi tánca a Kenyérmezőn? Három embert emelt magasba, úgy táncolt! Egy-egy két kezében, egy meg a foga között!
A harmadik válasz a csónak visszarúgására vonatkozott. Korcsolyázott a vízen, aztán beleszúródott a partba!
A kételkedés tárgya nem a korcsolyázás volt, hanem az, hogy partba szúródott volna, mert inkább partot érve a nagy erőtől össze kellett volna törnie, hiszen fából volt!
Ezt a választ már megmosolyogta a hallgatóság, nem is kellett kommentálnom.
A negyedik válasz egy kimásolt versszak volt.
Negyedik ének
14.
Hajh! de zokon esik most hallgatnom téged!
Hagyd el, kérlek, hagyd el e fájós beszédet.
Máskor, a tűzhelynél tengerit morzsolva,
Ítéletnapig is elhallgattam volna.
Hányszor elbeszélted apám vitézségét!
Majd éjfél vetette minden este végét;
Aztán mily sokára tudtam elunni!
Hajnalig se bírtam a szemem lehunyni.
Itt van a megoldás!
Ám kérem, kedves Olvasómat, álljon meg egy pillanatra! Játsszon velem! Pásztázza végig a versszakot, aztán ujjával bökjön rá a megoldásra!
Fölolvastam a gyülekezet előtt a versszakot, rábizonyítván, igen itt a talányos kifejezés!
Néztek rám az atyafiak, anyókák és menyecskék, diákocskák. Mondjam már!
A papírlapot Balázstól kaptam.
– Balázs, tied a megoldás?
Balázs fölállt. Minden szem rászegeződött.
– Öregapám találta meg. Én másoltam ki a könyvből, ő mondta, húzzam alá a tengeri szót, úgy adjam át a megfejtést!
Nézem a népemet, Balázs öregapja sehol.
– Nem akart eljönni! – kezdi az unoka. – Nem való vagyok én okos emberek közé. Ezt mondta. Engem küldött el a megfejtéssel.
– Te meg tudod magyarázni, mi a megfejtés lényege?
– Egyrészt az, hogy a tengeri kukoricát jelent. Nagy Lajos király pedig a tizennegyedik században uralkodott, vagyis az ezerháromszázas években. A kukoricát meg Amerikából hozták be Kolumbuszék Toldi története után vagy 150 évvel.
– Így igaz! – bólintottam rá Balázs öregapja tudományára. – Tehát Toldi Miklós kukoricamorzsolás ideje alatt nem hallgathatott történeteket apja hőstetteiről!
Újra síri csönd a teremben.
– Arany János a legtudósabb magyar költő – állt föl székéről borús képpel Pali bácsi, a szomszédom. – Csak nem azt akarja elhitetni velünk az igazgató úr, hogy ez a tudós ember ekkorát tévedett volna!
Minden szem rajtam csügg.
– Arany ezt így írta le a művében. Ez nem lehet vitánk tárgya.
– De hát ez nem állja meg a helyét! – mérgelődött e szomszéd.
– Toldi Miklós biztosan nem tudta, mi a kukorica! Még Nagy Lajos királyunk se! Az amerikai kontinensen élő emberek viszont tudták – kezdtem volna bele egy kiselőadásba, de többen is közbevágtak:
– Arany ekkorát nem tévedhetett!
– A kijelentés téves, ám Arany nem tévedett – mondom.
Csönd újra, de fölöttébb súlyos.
– Toldi Miklós kijelentése megszólalás. Egyenes beszéd – és újra fölolvasom a szakaszt.
– Toldi szájába adja e megnyilvánulással a költő, hogy ő gyerekkorában kukoricamorzsolás közben hallgatta a nagyszalontai öregek elbeszéléseit a helység nagy hősének viselt dolgairól, vitézi tetteiről. Téli foglalkozás volt a kukoricamorzsolás, kézzel történt és csoportosan művelték. Közben dalolgattak, mesélgettek, fölemlegették az elmúlt időket.
– Szándékosan tette volna Arany ezt a jelenetet a Toldiba? – így a szomszédom.
– Bizony szándékosan. Ne is kételkedjünk ebben, mert Arany János alapos tanulmányokat végzett minden munkája megírásához. Nagyon is jól tudta ő, hogy mikor kezdték termeszteni a kukoricát ezen a tájon.
– De nem mondott igazat! – erősködött az egyik szüle.
– Igazat? Miért ne lenne az igaz, hogy a gyerek Arany kukoricamorzsolás közben azonosult a vitéz Toldi Miklóssal?
A férfinép, kevesebben is voltak uraimék, aztán meg is szomjazhattak Arany János kapcsán, kifelé indult, így a kendősök is kászálódtak. Velük kellett még szólnom, apró kérdésekre felelnem, így nem csoda, hogy a kocsmába valamivel később érkeztem, így az ajtót is alig nyithattam, bemenni meg éppen nem sikerült volna, ha a tömeg nem igazodik. A fiatalabbja kilépett az utcára, engem meg a főhelyre ültettek. Gyöngyöző korsó került elém, Nagy Lajos királyunk nem viselhetett különb csipkegallért, mint annak a habja volt!
– Ezt a korsót igazán megérdemli, igazgató úr!
A kocsmában aztán rátaláltam Balázs diákom öregapjára.
– Hogyan fejtettem meg a találós kérdést? – törülte kétfelé fehér bajszáról a habot. – Segített a néhai kántor úr, aki a tanítónk volt.
– Ötven éve is van, hogy eltemettük az öreget! Miket beszélsz? Hogy segíthetett?
– Két akkora pofont adott, hogy tán még most is csöng a fülem tőle!
– Hát pofozni pompásan tudott – bólogattak az idősebbek.
– Sehogy nem tudtam megjegyezni a kukorica más neveit – folytatta a vénség. – Mármint hogy a kukorica néhol tengeri, néhol málé meg alighanem törökbúza is. Ahogy a fölolvasáskor az unokám kiejtette a tengeri szót, megcsöndült az én fülem. Tisztán láttam a kántor urat, a fölemelt kezét, és csattant a pofám, a szemem is szikrázott belé. No, hát így. Aztán gyorsan eszembe jutott a Kolumbusz Amerikája meg a kukorica.
– Jó tanító még a másvilágról is üzen a diákjának – mondtam.
– Hallja! Az nem tűrte a rendetlenséget. Megtépázta a fülünket, bátor ember volt. A Rákosi se merte elűzni a templomból. Ötvennégyig tanított, akkor nyugdíjba ment, kántorként még elénekelgetett vagy öt esztendőt. Aztán meg mi énekeltünk neki egy utolsót. Higgye el, tiszta szívvel búcsúztunk tőle! Harag, gyűlölet egyikünkben sem termett.
Tapasztaltam ezt magam is. A régi rektornak, noha hozzátartozói nem voltak, kettejük sírja gondozott volt, mindig került rá egy-két szál virág.
