2024. március 29., péntek

A madár országa

A túzok emlékére

Élt valaha a sóvirágos szikesek közepén egy nagytestű, de törékeny madár. Az öregek talán még emlékeznek rá. A legelők nedves füvébe rakta tojásait, és különös, dürrögő hangot adott ki.

Azt mondták, ő a legszebb madár a világon. No, nem a színei miatt, hiszen az olyan barnás-szürkés. De a tartása, a tekintete! Fenséges nyugalom áradt belőle, és ha véletlenül megpillantottad, mert csak ritkán mutatkozott, akkor téged is megszállt valami mondhatatlan béke.

Ezért a madarat az ott élők az ősükként tisztelték. De mivelhogy repülni nem tudott, vigyázni kellett rá.

Így óvták évszázadokon át, hogy egyetlen pihéje-tolla se görbüljön, valaki mindig ott őrködött lakóterülete körül, a füves szikesek elejénél. Mert beljebb nem merészkedett senki. Az a madár országa volt.

A madár minden reggel meglátogatta az őrt, és megajándékozta egy szeplős tojással. Az meghajolt, megköszönte, és hazavitte a családjának.

Egyszer aztán az ember gondolt egyet, vagyis inkább a felesége, több tojást szeretett volna kapni.

– Idefigyelj, te madár, holnap reggel már három tojást kérek – szólt a fűcsomó mentén rejtőzködő felé.

– Már hármat? – kérdezte rezzenéstelen arccal a madár.

– Éhezik a családom – panaszkodott a férfi, de ez nem volt igaz, hisz akadt bőven birka, tehén a legelőkön.

Eső hullott bőséggel, öntözte a kamillával, mentával és mályvával tarkított mezőket, amelyeknek nem akadt párjuk arrafelé.

A madár nem szólt semmit, hazaballagott a fűben.

Reggel hozott három tojást, úgy, ahogyan azt az őr kérte.

Az bólintott, majd elvette és hazavitte.

Az őr, másnap éjjel, amikor megint kilátogatott, tüzet rakott, hogy szalonnáját sütögesse. Állt a parázsfényű éjben, bámulta a sötétlő egeket és az alatta szélesen nyújtózó legelőt, ahol az a különös madár lakott. Aztán a fényüket csorgató csillagokat nézte, és arra gondolt, mily fukar ez a földönfutó szárnyas, ha ad is, mily keveset.

Alig tudott aludni, annyira fészkelődött.

– Hé, madár – kiabálta elszántan a mező felé –, várlak újra, amikor az első hajnali fénysugár ott terem az égen!

A madár pontosan akkor jelent meg, amikor az őr kérte.

– Mit szeretnél? – nézett a homályból.

– Ó, hát nem olyan nagy dolog, csak a tojásokon jár az eszem, hogy milyen sok lehet neked abból, és hogy miért nem adsz többet belőle az embereknek.

– Kevés az, amit te oly soknak vélsz – felelte, majd éppen vissza akart indulni, amikor az ember, akit azzal bíztak meg, hogy az ő épségére vigyázzon, mérgesen felhorkant.

– Mire reggel lesz, tíz tojással várjál – mondta ellenvetést nem tűrően, majd a csillagos égre emelte tekintetét, mert közben azt figyelte, hogy milyen sok csillag elfér egy helyen, és ha elvennénk belőle tízet, azt sem venné észre senki, tán még az oly pontosan számoló fülesbagoly sem.

A madár megjelent a fűcsomónál, tollai között ott melengette a tíz tojást.

Az őr felettébb boldog volt, és már rohant is hazafelé.

Ő már-már elégnek is gondolta az ajándékot, de hogy-hogy nem, a nyughatatlan feleség csak nem bírta ki, tovább akadékoskodott.

– Gazdagok lehetnénk, hallod?! Minek hát e Földön nyomorogni, ha találni még több tojást?

– Nem szeretsz már te engem – válaszolta az őr lehajtott fejjel az asszonynak.

– Szeretlek én, hogyne szeretnélek, de akkor majd még jobban, ha a túzok nekünk adja az összes tojását.

Csodálkozott az őr, miket mond a felesége, korábban nem ilyennek ismerte, de nem mert ellenkezni.

– Menj és tedd azt, amit mondok – tette hozzá az asszony, miközben a szempillája se rebbent.

– Csak akkor jöhetsz vissza, ha megteszed, amit kérek.

Az őr már kicsit kezdte bánni, hogy ilyen a felesége, de mit tehetett volna, inkább szótlanul belefeledkezett a tájba.

Amikor eljött a nagy éj, tücsökzene trillái hallatszottak a bólogató fűszálak közül, s azon a napon felettébb gyöngéden fésülgette a langyos szél a Föld fakó haját, a férfi pedig csodálkozva érezte meg ráncos arcán a fuvallatot, majd dermedten hallgatta, miket is súg, dúdol neki.

Feljött a hold, és mint a puha kenyér, vakítón fehérlett odafenn.

S egyszer csak azon kapta magát, hogy gondolkodik: minek is őrzi ő ezt a madarat? Tán csak nem megbolondult? Nem emlékezett, mit mondtak neki, ki volt valaha az a féleszű, aki ezt az őrséget kitalálta. Becsaptak, gondolta, és botját messzire hajította.

Sokáig hallgatta a békák brekegését, aztán amikor elaludt, a feleségével álmodott. Álmában a felesége kecskebékává változott, úgy ugrált körülötte. Ő pedig, mint a valami szúnyog, röpködött ide-oda, reménytelenül.

Amikor fölriadt, letörölte verejtékét a homlokáról, kihúzta magát, majd újfent a sóvirágos szikesek elé ballagott, amely úgy hullámzott, akár éjidőn a tenger.

– Hé, madár, száz tojást hozzál ma reggel nekem, nem hozhatsz kevesebbet – kiabálta.

Hangja átszállt a rét fölött, de ő maga is csodálkozott rajta, mily idegenül cseng, alig ismert rá. Miután a hang elhalt, mélységes mély csend ülte meg a tájat. Szíve lüktetni kezdett. Olykor félreütött, mint egy rosszul behangolt harang.

– Hallod, mit mondok? – kiabálta rekedten és mámorosan a sötétségbe.

– Hát eljöttél ismét? – zengett egy hang a háta mögül, s az őr riadtan ismerte föl a madarat.

– El, mert szükségem van a tojásokra.

– Nem adhatok már többet.

– Ha nem adsz, lekaszálom a füvet!

– Ha lekaszálod, a föld kiszárad.

– Majd meglátjuk – okoskodott az őr.

A madár összegyűjtötte a tojásokat, és hozta az embernek, az meg zsákjába süllyesztette.

Így ment ez néhány napig, de a férfi csak nem tágított, de a felesége még annyira sem.

–Látod, látod, átver minket ez a madár, már vagy ötszáz éve, hogy mindenkit becsap!

A férfi kihúzta magát, az ablakhoz ment, büszke volt magára.

A szél azonban mind erősebben kezdett fújni, azon a nyáron kidöntötte az akácokat, széthordta a szalmát. Fütyülve futott, ágas-bogas, tüskés ördögszekereket kergetve maga előtt. Néha úgy süvített, hogy az őr meg a felesége ki se tudott jönni a házból.

Az eső pedig vigasztalhatatlanul szemerkélt.

A férfi az ablakhoz ballagott, nem értette, mi történik, hiszen több száz éve nem járt errefelé ilyen ítéletidő, még vak dédapja sem emlékezett hasonlóra.

A végén őrködni is elfelejtett, de amúgy sem kereste már a madár társaságát.

Elhagyta magát: szakálla megnőtt, lelógó, zsíros haja csomókban tenyészett a vállán, szemöldöke úgy megvastagodott, hogy tán ki se látott.

Az asszony meg egyre kerekebb lett, mint a dinnye, és a rabló szarkánál is szószátyárabb.

A férfi esténként dülledt szemmel bámulta a messzi legelőket. Ő maga is csodálkozott, hogy hát ugyan minek is nézi, miért hiányzik az neki.

– Kéne tojás! – nógatta az asszony. – Most még utoljára kimehetnél! Hallod?! Régóta nem jártál már a madárnál!

A férfi megtömte a pipáját, és egyetlen szó nélkül, mezítláb távozott.

Még sokáig hallotta a messzeségből az asszony éktelen rikoltozását.

Amikor a szikeshez ért, és végignézett rajta, elállt a lélegzete.

Ameddig ellátott, a kicserepesedett föld látványa fogadta: akár egy öregember arca.

Sehol egy fűszál, se ördögszekér, se tövis, csak csupa karcos pusztaság.

Aztán a távolban észrevette a madár csontjait.

Nem sokáig gondolkodott, összegyűjtötte, eltemette, végül egy fatemplomot épített fölébe nádból és akácból, majd odaköltözött.

Ott ült összekulcsolt kézzel, sokáig arra gondolt, hogy ez a madár volt az egyetlen, aki szerette őt.

És hogy ő maga ölte meg, éppen ő.