Hazudnék, ha azt mondanám, sohasem érdekelt a versenyzés. Ember nincs, akit időnként ne kapna el a versenyszellem. És ez jó! Jó megmérkőzni, apait-anyait beleadva megmérettetni. És nyerni. Vagy veszíteni. Vagy csak ott lenni. Kiderül, ki, hol áll a felkészüléssel, erőnléttel, min kell még javítani… És szórakozásnak sem utolsó egy ilyen erőpróba.
Gyerekként mi is versenyeztünk, mindegy volt, miben, de valamiben mindig. Ennek folyományaként mindig más valaki nyert. Mindenkinek jutott sikerélmény is és csalódás is. De ezzel nem is foglalkoztunk. Örültünk a szórakozásnak, a másik örömének, még akkor is, ha egy kis üröm is vegyült az örömünkbe (már amikor nem mi nyertünk). Ehhez képest mostanság minden a versenyről szól. Mintha nem is gyerekeink lennének, hanem a versenyistállóinkban megannyi paripát tartanánk, mindegyiket más és más versenyszámra edzve.
Az iskolától kezdve (és most nem a tanárok elvárásaira gondolok, hanem a rendszerére) a szabadidős tevékenységekig mindenhol versenyeztetik a gyerekeket. Elviszed a csemetét önvédelmi edzésre, nem azt mondják, hogy mire szeretnék megtanítani, hanem, hogy várhatóan mikor lesz az első versenye, és az neked mibe fáj. A játék, a sport öröméről még csak nem is hallottak!
Amikor Sára előállt a farbával, hogy szeretne ide, meg oda, meg amoda járni, megkönnyebbültünk, mert csak egy általa választott tevékenység volt ilyen mértékben versenyorientált. Arról le is beszéltük. Kár érte, mert amúgy szép sport lenne, jó sok mozgással, önvédelmi leckékkel, ám, sajnos, felénk csak a versenyre való járkálásról szól.
Nem gondolom azt, hogy felesleges a versenyzés. Sőt, szerintem igenis fontos, mert hajt előre a cél felé, kitartásra nevel, segít összpontosítani, de egyszerűen nem szólhat minden a „szent” versenyről. Hol marad a játék öröme? Vagy a sportolás magáért a mozgásért? Vagy a gyakorlás a szép muzsikáért? Miért nem lehet valamit önmagáért csinálni?!
A minap volt egy verseny. Sőt kettő is egyszerre. Ezért Sárának döntenie kellett, melyikre megy. Kicsit gondolkodott, majd a zongoraversenyt választotta. A másik megmérettetés, mint kiderült, elég felemásra sikeredett. És nem azért, mert gyengén teljesítettek a gyerekek. Hanem azért, mert a szervezők a gyerekeket nem vették emberszámba. (Sajnos pontosan így jártunk az előző alkalommal is egy ugyanilyen versenyen.) Nem tudom, miért, de semmibe veszik a kisebbeket. Nagyon nem mindegy, hogy egy kilencéves vagy egy tizenkét éves gyerek kezében van-e az íj (vagy medicinlabda, vagy akármi). Ahogyan az sem mellékes, hogy fiú vagy lány a versenyző. És amikor minden fent említett kategóriát összecsapnak, akkor a gyerek érzi, itt valami nincs rendben. Nem az a baj, hogy nem nyert, hanem maga a bánásmód, ahogyan kitoltak velük. Egymás után két alkalommal is így járt a kis csapat. Nem kell csodálkozni, ha többet még csak menni sem akarnak.
Pedig megérdemelték volna! Nem a potya díjakat (mint ahogyan a szervezők értelmezték a méltatlankodásunkat), hanem az egyenlő bánásmódot, a sportszerűséget. Mert az mindenkor és mindenhol fontosabb az első díjnál.
