A régész az ősök tárgyi hagyatékából olvassa ki a hajdaniak viselt dolgait. A nyelvrégész a nyelvben kutakodik ugyanezért. Különleges kincsesbányák a népdalok, közmondások, szólások, de a magányos szavak is! Jó előre bocsátani, hogy a nyelvrégészet nem a szavak eredetét, ilyen-olyan származását, keletkezési módját, alaktanát stb. kutatja, hanem a bennük rögzült jelentést, továbbá ennek kapcsolatait. Ráadásul nemcsak a közvetlen, vagy első jelentést, hanem leginkább a mélyebb szellemit, vagy legalább az átvitt értelmet. Például a moldvai magyarok nyelvében a részes – évszázadokkal a román fejedelemségek megalapítása előtt! – szabad gazdálkodót jelentett, aki a falu határából reá jutott földdarabot művelte, a szabad területeken állatait legeltette. Földesura nem volt, lakóhelyén sem hűbéri, sem egyházi hatalom nem létezett. Jóval később, talán fél évezred múlva, a román államiság kezdetén, a vajda beiktatásakor kialkudott, ún. ajándék összeg kivételével más adóval, legkivált állami adókkal és úrbéri szolgálatokkal nem tartozott.
Részes szavunk tehát több dolog tanúja.
Először annak, hogy a magyar részes gazdák előbb éltek a ma Moldvának nevezett területen – Etelközben –, mint a románok, bojárjai és fejedelmei. Pár év óta ennek régészeti bizonyítékai is előkerültek, s ma is örvendeztetik az ásatókat!
Másodszor: ősfoglalók voltak. A magyar főhatalom a 900-as évek végén elvonult fölülük, és ők a saját uraik lettek. Sem állam, sem feudális arisztokrácia nem uralkodott rajtuk.
Harmadszor: életmintájuk hatott a Kárpátokon belüli magyarság köreiben is. Végig, Etelköztől a Szörénységig, a hegység magasabb, „uratlan” részein megjelentek a részesek, és élvezték a szabad életet és gazdálkodást!
Negyedszer: „…a forrófalviak nem örökösen szolgamód élő jobbágyok, hanem sorsukat többé-kevésbé maguk intéző szabadparasztok, úgynevezett „részesek” voltak, nem robotoltak, hanem terményeiknek csak bizonyos részét adták át a bojároknak.” A részes szó rezesként került át a románba, majd tért vissza a magyarba.
Tehát az őshonos magyarok a századok múlva megjelent román hatalom ellenében is megtartottak ősi jogaikból annyit, amennyit bírtak.
*
A szólások közül véve példát a „lőttek neki” kifejezés azt jelenti, hogy az illetőnek ’vége, meghalt’. A „lőttek neki” az angol szótárakban „to be washed up”, szó szerint ’kimosták, bekenték’ jelentésű, tehát semmi lövöldözés.
Nálunk kik lőttek, mikor, miért?
Benedek Elek írja, hogy „a XVIII. század utolján, mielőtt a koporsót a sírba leeresztették, háromszor lőttek bele. Ugyanezt tették hajdan a székelyek is.” A sírba lövés olvasható a Malonyay Dezső szerkesztette A magyar nép művészete 2. kötetének 277. oldalán is. Kortársunk, Bárdi László ujguriai úti beszámolója szerint a néhai sírba helyezése előtt – főként a hegyvidéki ujgurok – háromszor nyilaznak a kiásott gödörbe. Mongol és kínai régészek számos hun sírban találtak a tetemek alatti rétegben nyílhegyeket. „Lőttek nekik”?
Bárdi és mások magyarázata szerint a sírba lövés azért történt, hogy megakadályozzák a későbbi kísértetjárást, és a gonosz szellemeket elriasszák.
A sírba lövés szokása kimúlt, a szólás megmaradt!
*
Még egy szólás és még egy lelet: „megütötte a bokáját.” Sima Tan és fia, Sima Qian (Kr. e. 145–85?) udvari történetírók Kínában följegyezték, hogy a hunoknál szokásos büntetés volt a bűnös bokájának összetörése. Ez a büntetés nem szerepel Szent István törvényei között, és persze utódai jogkönyveiben sem, a szólás képe mégis máig él! A hunoktól maradt ránk? Kibírt – meglehet! – másfél ezer évet? Kétezret?
*
Nyelvünk fájának gyökérzete a hangértemény meg a gyökrend, lombja-virága az „őskori” analógiás gondolkodás látás-logikája. Tehát a képiség, a szemléletesség, mely nyelvédesanyánk minden gyermeke számára azonnal érthetővé teszi a régen, vagy akár frissen alkotott szavakat és kifejezéseket: „Gallérunk alá pökik a német.” (Pázmány Péter XVII. sz.) Újabban: „A csatár áthámozta magát a védőkön.” Máskor: „átkígyózott a védelmen.” (Tévériporterek)
*
Az egyes germán népek, vagy a manysik meg a velük egytestvér hantik közt ma leginkább a tudósok találnak nyelvi kapcsolatokat, a szót érteni akarók, sajnos, egyre nehezebben. Sőt, a huszonvalahány manysi nyelvjárás közt is egyre kátyúsabb az átjárás… A felsőőri magyarok viszont remekül eltársalognak a temeriniekkel, losonciakkal, viskiekkel, lészpediekkel. A mi nyelvünk eleddig ugyanis nem tagolódott kölcsönösen érthetetlen tájbeszédekre. Miért?
Lelet?
*
A hangsúly a szavaink elejére esik. Okát nem tanuljuk az iskolában, mert még a tanárok elől is titkolják. Nem csoda, hogy még a közszereplők, a hivatalosan beszédtanításon és mikrofonvizsgán átesett rádió- és tévémunkatársak is énekelnek-nyávognak a hangfölvevő előtt. Ha lúd, legyen kövér: a gyök helyett a szó végét kunkorítják föl. Gyök szavunkat, nyelvészeti szakkifejezésünket Hunfalvy Pál és mindenkori trónutódai kitiltották a nyelvtudományból, mert ők a finnugor nyelvrokonoknál gyökrendszert nem találtak, s olyan egységes nyelvszerkezetet sem, amely a gyökrendből következne. Holott nincs olyan magyar szó, amely ne a XIX. század első felének magyar értelmisége által összegyűjtött 2305 magyar szógyök valamelyikéből származna. Ezúttal a vendégszavakra nem tekintünk! A szóhangsúly éppen azért esik saját szavaink elejére, mert ott a gyök, az egész szócsalád lényege, alapjelentése. Nem mellékes, hogy ugyanígy alakul dalaink, táncaink lejtése is.
Mindez természetes volt eleink számára, akik tanulmányokat is írtak gyökeinkről és működésükről, így pl. gr. Teleki József, akadémiánk első elnöke, vagy Keresztesi József szalacsi prédikátor. Kresznerics Ferenc sági plébánosnak köszönhetjük nyelvünk első, 80.000 szócikket(!) és nyelvtant is tartalmazó Magyar szótárát gyökerészettel és deákozattal. Kresznerics szóbokrok, azaz jelentéscsoportok szerint rendezte anyagát, ily módon műve a világ első kognitív szótárának is tekinthető! Melegen ajánlom kognitív nyelvészeink figyelmébe! Bolyai János is részt vett a magyar értelmiség gyökgyűjtő „versenyében”, melyet az ő háziorvosa, a kolozsvári Engel József nyert meg.
*
Dr. PHD Juhász Zoltán fizikus és népzenész, a KFKI tudományos főmunkatársa, megbízott egy földi nyelveket nem ismerő „marslakót”, azaz számítógépprogramot, hogy vizsgálja meg hat nyelv: angol, lengyel, török, latin, finn, magyar entrópiáját 100 000 és 145 000 karakter közti szövegek alapján. Bennünket Márai Sándor Füveskönyve képviselt.
Az entrópia eredetileg hőtani, újabban informatikai fogalom. Valamely rendszer rend és rendezetlenség közti állapotát jellemzi. A nyelvekben is kimutatható.
A marslakó gépe, illetve a kutatóprogramja a magyarban éppen az első két-három-négy hangra mutatott határozottan alacsony értéket, azaz magasabb rendezettséget a többi nyelvhez képest. Ezek lehetnek a szavak értelmének hordozói – sejtette meg marslakónk.
A marslakó ezeket következtetéseket vonta le a mérési eredményekből:
1. A magyar nyelv „tervezettsége”, szabályossága erősebb, mint a másik öt nyelvé, különösen a szavak elején előforduló rövidebb (2–5 elemű) hangsorokban.
2. A magyar nyelv legnagyobb entrópiájú 2-3 elemű hangsorai mind magukban is értelmes szavak, és 93%-os biztonsággal egybeesnek a CzF.-nak az érintett szavakra megadott gyökeivel.
Lehet, hogy Czuczor Gergely és Fogarasi János, meg Kresznerics Ferenc, Bolyai János, továbbá az összes magyar ajkú gyökgyűjtő mind marslakó volt? A Marson tanultak magyarul? Netán a marslakók mind tudnak?1
Tudománytisztelő országban ilyenkor lezárul a vita, mert eldőlt, a matematika eldöntötte. A mérhetőség igen nagy úr. A Balaton lehet nekünk kedvesebb a Balti-tengernél, de nagyobbnak nem mondható.
*
Egyszerű mondatainkban rendszerint az állítmány elé kerül a leglényegesebb szó, ezt nyomjuk meg. Ez az ereszkedő lejtés népzenénkkel közös alapvonás! Ráadásul népdalaink rendszerint képpel kezdődnek, miként a szavaink: „Édesanyám rózsafája/ Engem nyílott utoljára,” stb. Mi több, közszájra került újkori műdalaink szintén ezt a szerkezetet követik: „Akácos út, ha végig megyek rajtad én.”
Néptáncaink is hasonló szerkezetűek. Sőt, a névadásunk, számolásunk stb. is a gyökrend mintáját követi: előre tesszük mindegyikben a lényegeset: a családnevet, a nagyobb számot, keltezésnél az évet, címzésnél az országot és a várost.
A ház is a lényeggel kezdődik: a pitvarból a konyhába lépünk, ahol az élet és az étel készül, ahol élünk, hálunk és halunk. Jobbra a kamra, az élelemmel, balra a szoba a vagyonnal, azzal, ami van: tornyos ágy a kelengyével, két szekrény a vasárnapló ruhával, és hasonlókkal. Itt szülnek az édesanyák, ünnepeken itt imádkozik a család, és egykor majd itt, a szoba közepén fekszünk a nyújtópadon…
1 Cz. G.-Juhász Zoltán: Beljebb a magyar észjárásba, CzSimon Könyvek, Bp. 2010.
