2024. április 18., csütörtök

Ahol nem szólnak a telefonok

Akár messzemenő következtetések is levonhatók a szerbiai bankszektor tavalyi pénzügyi eredményeivel kapcsolatos, a napokban közzétett adatokból. Ezekből kiderül, hogy a harminc pénzintézmény közül húsz pozitív mérleggel dicsekedhet, a maradék egyharmad pedig kénytelen volt lenyelni azt a bizonyos békát, vagyis veszteséget jegyzett.

Összesen 150 millió euró profit után lesznek kénytelenek adózni a „felsőháziak”. Ennek a csoportnak az első öt helyén az Intesa, UniCredit, Raiffeisen, AIK, Societe Generale áll, összesen 29,5 milliárd dinár nyereséggel, a – tengerészeti nyelven szólva – taton levők első két helyén pedig a Kereskedelmi Bank és a Postatakarék. Együttes veszteségük 14,3 milliárd dinár. Ebből a Kereskedelmi Bank nyolcmilliárd dinárral, vagyis 65 millió euróval vezeti a dicstelen mezőnyt, de a legnagyobb részben állami hátterű bank egy évvel ezelőtt is 52 millió „bulit” jegyzett.

Ismeretes, hogy az utóbbi években komoly gondok akadtak a bankok rendelkezésére álló, úgynevezett minőségi eszközök kihelyezését illetően. Sem a gazdaság, sem pedig a polgárok nem mutattak jelentősebb hajlandóságot a hitelek felvételére, s ezzel együtt a csökkenő kamatok fizetésére. Márpedig a bankok éppen ebből élnek. Persze, ki hogyan.

A bankárok folyamatosan arra panaszkodnak, hogy a világszerte a hitelek iránti apadó igény miatt külföldön csökkentek a kamatlábak, s ez a szerbiai bankszektorhoz is begyűrűzött, vagyis kénytelenek voltak olcsóbban adni a hiteleket, mint a korábbi esztendőkben. Ennek pedig elsődleges oka, hogy Szerbiában túl sok bank szeretne megélni, de erre csak a legügyesebbeknek van esélyük.

A hitelek iránti érdektelenséget jelzi az is, hogy a bankok ügyfélszolgálatában dolgozók, kényszerű kötelességből, vagyis felsőbb szintről érkezett parancs szerint nyakra-főre kínálják a cég pénzét, s aki ezt nem teszi, vagy nem ér el a vezetés által jónak mondható eredményt, az első adódó, tehát leépítési alkalommal szedheti a sátorfáját.

Ugyanebbe a törekvési kategóriába tartozik a közelmúltban életteret nyerni igyekvő banki kezdeményezés is. Egyesek ugyanis embereket, vagyis vigéceket szerződtettek, akiket a polgárokra, cégekre ráásózott hitelek szerint fizetnek.

Az állami tulajdonban levő két nagy banknál bizonyos szempontból más a helyzet. Ők is igyekeznek minél több pénzt kihelyezni, de sajnos nem ritka esetben már jó előre tudják, hogy a hiteligénylőnek gondjai lesznek a törlesztéssel. Ennek ellenére elfogadják az igénylést, mivel „fentről” egy telefonhívás érkezett, amely nyomatékosan arra hívja fel a banki vezetők figyelmét, hogy „különösen fontos” személyről vagy cégről van szó, tehát nem volna ildomos a kérelem elutasítása.

A gyakorlat pedig időnként ugyan rácáfol a félelmekre, de számos esetben nem, és ilyenkor a pénzintézmény évekig kétes vagy behajthatatlan követelésként vezeti az illető adósságát. Végül megunja a meddő könyvelgetést és egyszerűen leírja a teljes, ilyen minőségű kinnlevőséget. Persze, teszi mindezt az illetékesek hallgatólagos, de bizonyíthatatlan jóváhagyásával.

Ez a helyzet állt elő a Kereskedelmi Banknál és a Postatakaréknál is, ami – a könyvelés terén – hatalmas veszteséget eredményezett.

Természetesen a magánbankoknál is vannak ilyen hitelek, s ott is leírják a követelésüket, de a kölcsön kiutalása óta, s amíg fizetni tudott a hitelezett, a kamatokból már régen megkapták a pénzüket a hitelezők. Ők ezt belekalkulálják az ügyviteli politikájukba.

Nekik csupán az az előnyük, hogy a hitelek jóváhagyása előtt senkinek a telefonhívását nem kötelesek szem előtt tartani.