2024. április 24., szerda

Hidakat kell építeni!

Vallja Vidnyánszky Attila, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója

Kilencéves fennállása során első ízben tartotta meg valamely határon túli régióban a közgyűlését a Magyar Teátrumi Társaság, amelynek két vajdasági színház, az Újvidéki Színház és a Zentai Magyar Kamaraszínház is a tagintézményei közé tartozik. A zentai összejövetelen, amely a társaság idei első közgyűlése volt, több olyan téma is szóba került, amelyek a magyar színházi élet jelenét és jövőjét is meghatározhatják. Minderről Vidnyánszky Attilát, a Magyar Teátrumi Társaság elnökét, a budapesti Nemzeti Színház igazgatóját kérdeztük.

– Nagy örömmel érkeztem Zentára, hiszen 1991-ben, még a kijevi szín- és filmművészeti főiskola hallgatójaként itt készült el az első egész estét betöltő előadásom. Machiavelli Mandragóráját vittük színre, amelyben mások mellett Wischer Johann, a Zentai Magyar Kamaraszínház mostani igazgatója is játszott, valamint Verebes Ernő, a Nemzeti Színház dramaturgja is közreműködött. Az előadás igen meghatározó élményt jelentett számomra, nemcsak azért, mert kiváló produkció született, amellyel azután végigjártuk fél Magyarországot, valamint eljutottunk vele a határon túli területekre is, hanem azért is, mert az előadásnak köszönhetően számos egyéb helyre is meghívást kaptam, úgyhogy nagyon jó volt visszatérni a zentai színházterembe, amely ugyan már másként néz ki, mint akkoriban, hiszen azóta egyrészt felújították, másrészt egy profi színház is működik benne, amihez gratuláltam is az igazgató úrnak.

A Magyar Teátrumi Társaság kilencéves fennállása során első ízben tartotta meg valamelyik határon túli régióban a közgyűlését. Miért döntöttek éppen Zenta mellett?

– Abban hiszek, hogy a külhoni területeken lévő kulturális intézményeknek, így természetesen a színházaknak is egy egységes kulturális élet szerves és rendkívül fontos részeit kell képezniük. Ebben az elképzelésemben minden bizonnyal fontos szerepe van annak, hogy magam is beregszászi vagyok. Ugyanakkor a Nemzeti Színházzal is egy igen széles körű programot valósítunk meg annak érdekében, hogy demonstráljuk, igenis lehet és kell is hidakat építeni, lehet és kell is napi kapcsolatot ápolni egymással. A Magyar Teátrumi Társaság tagszínházai között nincs túlzottan sok külhoni intézmény, hiszen mivel nem akartunk olyan helyzetet teremteni, amelyben a magyarországi politikai megosztottság miatt esetleg valamiféle hátrányba kerülhetnének a színházak, ezért a kezdeti időszakban nem is nagyon törekedtünk arra, hogy a külhoni területek intézményeit is bevonjuk a munkánkba. Zenta viszont jött a maga fiatalos lendületével, új színházként, tele friss emberrel, és helyet követelt magának ebben a csapatban, amelyben természetesen helyet is kapott. Éppen ezért örömmel vettük azt a kezdeményezést is, hogy Zentán tartsuk meg a közgyűlésünket, és mindenki nagyon jól érezte magát itt, Vajdaságban, hiszen az összejövetelünknek már a kezdeti közös fényképezkedésre vonatkozó része is olyan ünnepire sikeredett, amilyenre korábban még soha sehol nem volt példa.

A közgyűlésen számos olyan aktuális kérdést is megvitattak, amelyek a magyar színházi életnek nemcsak a jelenét, hanem a jövőjét is meghatározhatják. Ön melyeket emelné ki ezek közül?

– Nyilvánvalóan vannak olyan ügyes-bajos dolgaink, amelyeket meg kellett vitatnunk. Ezek közé tartozott például az, hogy megválasszuk a társaság két új alelnökét. Ennek a folyamata elég hosszúra nyúlt, de végül sikerült. Emellett említhetném például az előadóművészeti törvény módosításával kapcsolatos meglátásaink megfogalmazását; a Pécsi Országos Színházi Találkozó megújítására irányuló törekvéseinkkel kapcsolatos elképzeléseink megvitatását; vagy éppen a szinte teljesen újnak számító témánkat, a befogadóhelyek kérdését, hiszen Magyarországon csaknem száz olyan befogadóhely létezik, amelyeken rendszeresen játszanak a színházaink, és ezek a helyek csaknem egymillió nézőt szolgálnak ki, ami hatalmas számnak tekinthető, mégsem figyelünk rájuk oda eléggé, hiszen csak nagyon kevés minőségi produkció jut el ezekre a helyekre. Ezen mindenképpen változtatnunk kell, éppen ezért azt szeretnénk, ha a kulturális kormányzat anyagi eszközöket különítene el arra, hogy ezen a téren is egy komoly program valósulhasson meg. Két évvel ezelőtt indítottuk el az amatőr színházi életet megújítani hivatott pajtaszínházi programunkat, amelynek részeként a magyar kultúra napján a Nemzeti Színház befogadja ezeket a társulatokat – igaz, már nem tudja mindet, hiszen szerencsére szépen szaporodnak –, ami óriási jelentőséggel bír számukra, hiszen ott vannak nálunk, és játszanak, tele hittel, tele energiával. A teátrumi társaság tagszínházaiból mentorok segítik a munkájukat, s ezt a jövőben a külhoni területekre is szeretnénk kiterjeszteni. Ki kell emelnem továbbá a színházba járás népszerűsítésére irányuló Színházba mentem! programunkat is, hiszen tavaly országszerte 6,5 millió jegyet adtunk el, ami Magyarország lélekszámához viszonyítva szinte csodaszámba megy, egész Európában alig van példa ehhez mérhető eredményre, ráadásul ez a szám növekvő tendenciát mutat. A hosszabb távú terveinket illetően óriási téma lehet például a képzés kérdése, hiszen fájó pontnak tartjuk, hogy a vidéki színházakba nagyon kevés frissen végzett színész szerződik. Ezen mindenképpen változtatni szeretnénk. Ennek jegyében egy olyan ösztöndíjprogram kidolgozását tervezzük, amely segítené azokat, akik felismerik, hogy a kisvárosok közönsége is ugyanolyan értékes, mint a nagyvárosoké, és vidéki színházba szerződnek. A legfontosabb feladatnak azonban pillanatnyilag mégis azt érzem, hogy végiggondoljuk és közösen kitaláljuk azt, milyen legyen a magyar színházi élet tíz vagy tizenöt év múlva, illetve hogy meghatározzuk, melyek azok a feladatok, amelyeket el kell végeznünk, illetve melyek azok a lépcsőfokok, amelyeket meg kell lépnünk ahhoz, hogy az általunk elképzelt és stratégiaként megfogalmazott vízió meg is valósulhasson.

A társaság vezetőjeként több ízben is hangsúlyozta, hogy egységes magyar kultúrában és egységes magyar színházi életben gondolkodik, de hogyan látja, mennyiben eltérőek a feladatai napjainkban egy határon túli és egy anyaországi színháznak?

– Úgy gondolom, ma szinte teljes mértékben azonosak a feladataink, annak ellenére, hogy jó húsz évvel ezelőtt Beregszászban még valószínűleg magam is azt mondtam volna, hogy egy határon túli színház számára pluszfeladatot kell jelentenie az otthon maradás serkentésének, valamint annak a tudatosításának az emberekben, hogy igenis érdemes otthon maradniuk és otthon érvényesülniük, hiszen ott is élhetnek teljes életet; illetve minden bizonnyal ilyen pluszfeladatként jelöltem volna meg a vegyes közegben egyre inkább romló nyelv ápolását, valamint egyéb dolgokat is. Ma viszont már azt mondom, tulajdonképpen nincs különbség a feladataink között, hiszen Budapesten, a Nemzeti Színházban is ugyanúgy ott-tartó erőként kell működtetnünk a színházat, mint a határon túli régiókban, azért, hogy a fiatalok ne menjenek el, hanem higgyék el, hogy nincs csodálatosabb hely a világon annál a helynél, ahova születtek; és ismerjék fel, hogy azt a közösséget kell szolgálniuk, amelynek maguk is a részesei, ugyanúgy, ahogyan ezt tesszük mi magunk is, hiszen színházként is azt a közösséget szolgáljuk, annak a közösségnek a lelkét tápláljuk és annak a közösségnek adunk hitet, amelyből vétettünk.