Világ körüli utam utolsó állomása Japán volt. A japán kultúráról, és általában mindenről ami japán, mindig jó véleményem volt, ezért nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy személyesen is meglássam. Mivel két jó barátom odavalósi, ez külön okot adott, hogy a hazájukat utamba ejtsem.
Az első állomásom természetesen Tokió volt. A repülőtérről a vonat nagyon modern városnegyedeken keresztül haladt, rengeteg volt a magas felhőkarcoló, zöldet nem nagyon lehetett látni, de még régi házakat sem. Egy helyen azonban a sínek az épületek felett haladtak, s itt-ott kis kanálisok voltak alattunk, melyek partján néhol még láthattunk régi fából készült házat és tradicionális kis folyami lakó-bárkát. A metróhálózat tökéletesen van megszervezve, s szerencsére minden állomás neve angolul is ki van írva. A repülőtéren szerzett térképek segítségével gond nélkül eljutottam a szállodámig, habár a közelében azért útbaigazítást kértem egy idősebb bácsitól. Persze nem tudott angolul, de mégis megértettük egymást, mivel a kézzel való mutogatás és mosoly mindenhol ugyanazt jelentik.
Mivel Tokió óriási, így csak néhány látványosságát sikerült megtekintenem. Először is a Yasukuni sintó szentélybe látogattam. Mint minden régi szentély és épület, ez is fából készült, és az odavezető utat jellegzetes szentélykapuk övezik. Minden kaput, boltívet és a tető peremét gyönyörű faragások díszítik. A szentélyhez tartozó történelmi múzeumot is bejártam. Szomorúan olvastam a második világháborúból megőrzött leveleket, amelyeket a katonák küldtek szeretteiknek, mivel a legtöbbjük sohasem került vissza a harctérről. A következő célpontom a közeli Showakan emlékmúzeum volt. Sajnos angolra nem sok minden volt lefordítva, de így is nagyon érdekes volt a kiállítás, amely bemutatta, hogy éltek az emberek Japánban a második világháború alatt, valamint közvetlenül előtte és utána. Néhányszor majdnem a könnyeim is eleredtek, különösen, amikor a háborús árvákról volt szó. Egy másik alkalommal a Meiji sintó szentélyt látogattam meg, amely Meiji császár és Shoken császárnőnek van szentelve. Meiji császár nyitotta meg Japán határait a külföld előtt, és neki köszönhetően indult meg Japánban az ipari fejlődés a XIX. század végen és a XX. század elején. Rengeteg volt a japán látogató, akik tiszteletüket jöttek leróni, ugyanis a mai napig nagy tiszteletben tartják őket. Egy másik nap Yosukevel, a helybeli barátommal, a Nemzeti Múzeumba látogattunk, ami ugyancsak kiváló élményt jelentett, ugyanis a japán művészet teljesen más, mint az európai, vagy bármi más, amit eddig láttam. S persze sokat segített, hogy a barátommal voltam, aki mindent lefordított és megmagyarázott, mivel hihetetlenül jól ismeri a történelmet, és érezni lehetett, mennyire büszke a hazájára.
Egy alkalommal egy széles, 8 sávú út és az Imperial palota keleti kertje között sétáltam, ekkor két érdekességre lettem figyelmes. Először is, függetlenül attól, hogy olyan forgalmas út mellett haladtam, alig lehetett hallani az autók motorját, tehát valójában a csendre figyeltem fel, ugyanakkor kipufogógáz szagát sem éreztem. Yosuke magyarázta meg később, hogy Tokióban nagyon szigorúak a légszennyezést korlátozó rendeletek. Sajnos csak Tokióban van így. A második dolog, amit megfigyeltem, hogy függetlenül attól, hogy egy ismert park és kirándulóhely mellett sétáltam, ahol ezer meg ezer turista fordul meg mindennap, sehol sem volt eldobott szemét. De még szemetes láda sem volt a közelben!
Tokió után Kochiba folytattam az utamat, ugyanis ott él egy egyetemistakori barátnőm, Yumiko. Ha Japánban utazik az ember, akkor csakis a világhírű japán gyorsvonat jöhet számításba. Habár a Nozomi vonat, amellyel utaztam, 300 km/h sebességgel száguld, ahogy néztem az ablakból az elsuhanó tájat, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy olyan gyorsan haladunk. Kimondottan hegyvidékes tájon utaztunk, falvakkal, városokkal és mezőgazdasági földekkel a völgyekben és erdőkkel a hegyoldalakban. Kochi város Shikoku sziget keleti partján fekszik. A két és fél nap alatt, amit ott töltöttem, csak egyszer láttam európait egy vonaton, így nagyon büszke voltam arra, hogy én vagyok az egyetlen fehér bőrű látogató. A barátnőm a helybeli Makino botanikus kertben dolgozik, így az volt az első úti célom. Télutó lévén nem volt túl színes a kert, de éppen akkor kezdtek virágozni a cseresznye- és szilvafák, valamint a magnóliák. A kert orchideákra is szakosodott, így az üvegház telis-tele volt szebbnél szebb trópusi, hegyvidéki, sivatagi és sokféle más orchideával. Habár Kochi nem kimondottan turista város, azért sok érdekessége van. Meglátogattam a XVII. század elején épült Kochi várat, amely a mai formájában a XVIII. század közepéből ered. Mivel az egész vár fából készült, minden látogatónak kint le kell vennie a lábbelijét és felvenni a szobapapucsot, mert csak abban lehet bemenni. Sajnos a régi bútorzatot nem őrizték meg, így csak a helyiségeket lehetett bejárni és gyönyörködni a faragásokban, tetőszerkezetben, valamint a sok leírásból megismerni a vár múltját. Sakamoto Ryoma emlékházát is útba ejtettem. Ő a XIX. század közepén fontos szerepet játszott a Tokugawa-sogunátus megbuktatásában, ami elősegítette a Meiji restaurációt és Japán nyugat felé való megnyitását. Sajnos mindössze 30 éves korában merénylet áldozata lett.
A Japánba tett látogatásom végén Yumiko barátnőm elvitt egy háromnapos kirándulásra, hogy megmutassa a legszebb és legtradicionálisabb japán várost, Kyotot. Útközben útba ejtettük a Himeji palotát, amely 1993-tól szerepel az UNESCO kulturális világörökségi listáján. A palota népi neve Fehér Gém, ugyanis gyönyörű fehérre van festve, egy kisebb dombra épült és messziről úgy néz ki, mint egy felszállni készülő fehér madár. Ezen a helyen palota először a XIV. század derekán épült, habár a századok folyamán sokat változtattak, bővítettek rajta. Ma 86 fából készült épületet foglal magába a várfalon belül, és Japán legnagyobb várpalotája. Csodával határos módon eddig sok természeti (pl. tűzvész, földrengés) és társadalmi (pl. intenzív bombázás a második világháború alatt) csapást érintetlenül túlélt.
Kyoto a buddhista templomok és sintó szentélyek városa, a tágabb központban sok a megőrzött régi gyönyörű faház, s itt-ott egész utcarészek maradtak fent az elmúlt korból. Habár jó néhány templomot és szentélyt láttunk sétáink alatt, az egyedüli templom/szentély, amit alaposan bejártunk, a Kiyomizu-dera buddhista templom és környéke volt. S nem is lepődtem meg, amikor megtudtam, hogy 1994 óta az UNESCO kulturális világörökségi listáján szerepel, ugyanis gyönyörűek a fa épületei, a kertje, s tökéletesen rendben tartják. Nem messze a templomtól hihetetlen szerencsénk volt, mivel szabadtéri fellépése volt két maikónak, akik geisha tanoncok. Arcuk nagyon szépen volt kifestve, bőrük fehér púderrel bekenve, s gyönyörű kimonójuk volt. Nagyon lassú, de drámai és a figyelmemet teljesen lekötő táncot adtak elő. Utolsó tevékenységként Yumikóval kiváltottunk egy-egy kimonót, s igazi japán kiadásban sétáltunk a városban egy fél napot, a sok többi kimonós helybeli, de főleg turista között. Ugyanis itt még vannak nők, akik külön okokból kimonót viselnek. De megértettem, miért könnyebb a nyugati ruhákat viselni, ugyanis a kiváltó üzletben a szakinak jó 20 percbe tellett, hogy rám adja a kimonó különböző rétegeit és rengeteg szalagját.
Hogy milyen véleménnyel távoztam Japánból? Annak ellenére, hogy teljesen más a japán kultúra, mégis otthon éreztem magamat. Azt hiszem jórészt a barátoknak köszönhetően. Egyedül az étkezés nem volt egyszerű, hiszen a legtöbb étlap/áru neve csak japánul van kiírva. De minden alkalommal, amikor a barátaim választottak menüt az étlapról a részemre, vagy náluk ettem, észrevettem, hogy mennyire egyszerű és mégis milyen ízletes a japán konyha. Kyoto gyönyörű város, s nem bánnám ha akár hónapokat tölthetnék megismerésével. S bárcsak mindenhol olyan rendszeretők és természetbarátok lennének az emberek, mint Tokióban!
***
Sajnos minden, ami jó, egyszer véget ér, így nekem is vissza kellett térnem az egyszerű hétköznapokba. Az egyik barátom mondta, ha már világ körüli útra mentem, miért nem 80 napra, mint Verne Gyula hősei? Sajnos ez eszembe sem jutott, amikor a repülőjegyeket vettem, azonban jó ötlet, arra az esetre, ha sikerül egy újabb világ körüli utat szerveznem, hiszen nagy a Föld és rengeteg a gyönyörű hely, amelyek felfedezésre várnak. Hogy hová mennék legközelebb? Úgy érzem Japán, Kolumbia és Új-Zéland újra a listára kerülne, s talán Kanada és Szibéria. Álmodni szabad és kell is! Ki tudja, mit hoz a holnap!
