Szerbiában mind a hatmilliónyi felnőtt polgár választott. Igaz, a statisztika mást mond, de a statisztika nem mindig, sőt szinte sosem a valós képet tükrözi. Mi, hatmillió-valahányszázan mindig, minden választáson választunk. És szavazunk is.
Valaki úgy, hogy felkel, felhúzza az ünneplő ruháját és családjával együtt elballag oda, ahol egy vagy több cédulán be kell karikáznia egy vagy több számot. És teszi lelkiismeretesen, mindig. Más pedig úgy, hogy duzzogva, már előre tudni vélve a választás eredményét, nem vikszeli ki a cipőjét, nem vasalja élére a nadrágját, nem húzza fel a legszebb szoknyáját, hanem otthon marad és lapul.
Számomra az a tisztességes, aki ilyenkor az urna elé áll, és ott mondja el a véleményét.
Ez valamennyiünk polgári kötelessége. Nálunk nem kötelező, de vannak országok, ahol büntetés jár azoknak, akik nem szavaznak.
Mert ha szavaztál, akkor moroghatsz is utána, tiltakozhatsz, kifogásokat emelhetsz. De ha otthon maradtál, erről a jogodról is lemondtál.
Utólag hivatkozhat az ember a virágpollen okozta allergiára, meg arra, hogy éppen fújt a szél, és a médián is el lehet verni a port, meg különböző törvénytelenségeket is elő lehet kaparni, de azt nem tartom tisztességesnek, hogy a voksolástól távol maradt emberek az után próbálják tüntetésekkel megkérdőjelezni azoknak az embereknek az akaratát, döntését, akik tisztességesen eleget tettek állampolgári kötelezettségüknek.
Mert milyen jogon gondolja az, aki az utcán sípol, hogy én a győztesre szavaztam? Én szavaztam, ő viszont nem. Még ha nem is a győztesre, tiszteletben tartom a többség akaratát. Mert a versenyben mindig van győztes és vesztes fél.
Persze tudom, hogy a politika nem röplabdameccs, csak számomra az a kérdés, hogy ki irányítja, és mi az érdeke? Mi magunk, vagy ahogy leginkább az utca tömegét, mások a távolból?
